Mit is akarunk egy kapcsolattól?

Mikor elkezdtél partnert keresni, miért határoztál úgy, hogy szeretnél valakit? Vajon ez a vágy belülről fakad, vagy csak úgy érzed, hogy ezt várja el tőled a társadalom, szűkebb értelemben véve az anyukád, aki állandóan azzal nyaggat, hogy miért nem állapodsz meg már? Valóban társra vágysz vagy kalandra, újabb és újabb izgalmakra? Tisztáztad-e magadban valaha, hogy miért is keresel? Mennyi ebben a szorongás, mennyi a kíváncsiság és mennyi a megfelelni vágyás?
 

Ha lefejtjük azt a sokmindent a társkeresésről, ami az idők során rárakódott, valószínűleg azt találjuk, hogy a legtöbb ember alapvetően biztonságot keres egy partner mellett. Azt a fajta biztonságot, amelyet egy jó szülő-gyerek kapcsolat nyújt, ősbizalomnak is nevezik. Az érzést, a tudatot, hogy rendben vagyok, szerethető vagyok, nem kell tepernem azért, hogy elfogadjanak, mert a puszta létezésem elég hozzá. Bízom a másikban, tudom, hogy nem hagy cserben és én sem akarom cserben hagyni.

Látszólag egyszerű képlet ez, valójában azonban nagyon bonyolult, mivel az emberek nagy részében nincs meg ez az ősbizalom. Vagy nem kapták meg a szüleiktől (esetleg valaki mástól, aki a szüleik helyett nevelte őket), vagy ugyan megkapták, de olyan traumák érték aztán őket, hogy elvesztették. És ettől kezdve kételkednek abban, hogy minden oké velük, szerethetők és nem kell teperniük azért, hogy valaki elfogadja őket.

Sokan azt gondolják, hogy az emberek kielégülést, társadalmi státuszt, megélhetést, kalandokat keresnek egy (vagy több) kapcsolatban, miközben a legbelül mindannyian ugyanarra vágyunk: arra a bizonyos bizalomra, belső békére, elengedettségre, amit egy kisgyerek földi paradicsomként él meg a szüleivel (főleg mindaddig, ami el nem következik az elvárások korszaka).

De vannak, akik megpróbálják különválasztani a randizást, a „vadászatot” és a bizalomnak ezt a meleg, mindent átható érzését.

Tulajdonképpen erről szól a Nem kispályás (Players) című idei film is, ami mostanában nézhető meg a Netflixen. Egy csapat fiatal felnőtt (korai harmincasok) abban éli ki magát, hogy összedolgozva játszmázik idegenek felcsípése érdekében. Ami a két (usque három) pasi esetében még valahol érthető is, de a csapat egyetlen nő tagjának igazából nem lenne szüksége ezekre a játszmákra, hiszen azok nélkül is tudna ismerkedni.

A film azt sugallja, hogy ezeknek a fiataloknak már ezer éve nincs komoly kapcsolatuk (vagy soha nem is volt), de meglehetősen gyakran (heti egy-két vagy akár több alkalommal) csípnek fel idegeneket, egy éjszakás (sőt, igazából pár órás) kalandok reményében. Ami testvérek között is több száz alkalmi partnert feltételez per fő. (Most abba ne menjünk bele, hogy miként szerválnak mindig megfelelő, nekik tetsző és független alanyokat, mert a 190 centis, deltás és jóképű férfiak, amilyeneket a nő kizárólagosan preferál, nem túl gyakoriak a világ egyetlen pontján sem.)

A csapat női tagja, Mack azonban egy nap megismerkedik egy „komolyabb”, az ő szavaival élve „igazi felnőtt” férfival, Nick-kel és úgy érzi, mellette le tudna horgonyozni. Legalábbis szívesen rendes kapcsolatba kerülne vele. Egy egy éjszakás kaland után azonban nem egyszerű elkezdeni randizni, mert a jelek szerint ez már egy másik liga, így a barátaival összeesküdve mindenféle trükköket eszel ki, hogy elhitesse a férfival: ő a megfelelő jelölt a számára.

A trükközés olyan jól sikerül, hogy Nick tényleg csapdába esik és egyre több időt tölt a lánnyal, akinek egyre nehezebb megjátszania, hogy mindazok a dolgok érdeklik, amelyek a komolyabb pasit: a könyvek, a klasszikus zene és a fine dining, ahelyett, hogy önmagát adná. Miközben igyekszik „felnőni” Nickhez, észre sem veszi, hogy aki mindvégig mellette van és akivel mindig teljesen el tudja engedni magát, az nem más, mint Adam…
 

Róla mi, nézők persze már kezdetektől sejtjük, hogy valójában egyáltalán nem csak haverként kezeli Macket, a lány azonban abban a meggyőződésben él, hogy soha nem fognak kikerülni egymás „barát zónájából”, hiszen annyi ideje ismerik egymást és annyi randit sikerült már egymásnak megszervezniük, hogy ez szinte testvérekké teszi őket.

Aztán végre kiderül, hogy Nick minden, csak nem az álompasi a nő számára, akit a világon legjobban Adam ért meg… és itt véget is ér a film. Nem tudjuk meg, mennyire nehéz az átmenet egy évtizedes barátságból egy szerelmi kapcsolatba és mit kezdenek ezek ketten azzal a ténnyel, hogy végignézték egymás kalandozásait.

A film azonban arra az állításra, amiről a poszt elején beszéltem, tökéletes példa: egy kapcsolatban akkor érezzük jól magunkat, ha a másik ember mellett teljesen el tudunk lazulni, ha nem kell erőlködnünk, nem kell megjátszanunk vagy megerőszakolnunk magunkat, ha rengeteg közös van bennünk és barátként is működünk. Vagyis olyan bizalmat és nyugalmat keresünk, amilyenben jó esetben a szüleink mellett volt részünk, vagy amilyenre azóta vágyunk, hogy nem kaptuk meg tőlük.

Amikor randizunk, erre figyeljünk elsősorban: biztonságban érezzük-e magunkat és mi is képesek vagyunk-e biztonságot nyújtani a partnernek.