Randivonal Blog
Te is társat keresel?
A Randivonal Magyarország legnagyobb online társkereső oldala már 25 éve.
Belépés a Randivonalra:
Milyen meggyőződéseket ápolunk a „társtalanságról”?
Írta: RandiDoctor , dátum: dec 15, 2016 , rovat: Párkeresés | 0 komment
Alapvetően hiszek a kapcsolatok értékében és létjogosultságában. Szemben néhány megvilágosultnak tűnő állásponttal, a személyes véleményem az, hogy a legtöbb esetben azért jobb valakivel, mint egyedül.
A hosszú magány, párkeresési sikertelenségek és véget nem érő hajsza, a válaszok meg nem érkezése, az önfejlődésért tett kudarcos erőfeszítések előbb-utóbb bezárhatnak bennünket és motivációt veszíthetünk a nekünk megfelelő partner megtalálásáért tett próbálkozásainkban.
Eljöhet az a bizonyos állapot, amikor szembesülünk azzal, hogy minden igyekezetünk ellenére is egyedül maradtunk, s ilyenkor, ha már kezd nyomasztóvá válni a párkapcsolat hiánya, óhatatlanul feltehetjük azt a kérdést is, hogy: „Miért alakul így az életünk? Mi áll annak hátterében, hogy nincs mellettünk senki?”.
Ezek azok a pillanatok, amikor alkalmunk nyílik értelmezéseket gyártani arról, hogy mi az oka, vagy storyja „szingliségünknek” (a kifejezést korábban csak a nőkre használták, de ugyanúgy felfedezhető ez a jelenség a férfiaknál is). Ez érthető módon abból fakad, hogy veszteségnek értékeljük a velünk történteket és szeretnénk annak a magunk számára kézzelfogható jelentést tulajdonítani, ami által kontrollálhatóbbnak, irányíthatóbbnak tűnhet a világ. Valamilyet biztosan fogunk is, ez szinte garantált.
Ha szerencsésebbek vagyunk, akkor optimistább, pozitívabb irányba mozdulunk el, de nem ritka az sem, hogy negatív következtetéseket fogalmazunk meg önmagunkkal kapcsolatban.
Lehetőségünk van arra is, hogy felülvizsgáljuk a pártalálással összefüggő hitrendszerünket, hogy mi az, amit reálisan ítélünk meg, illetve hol torzítjuk példának okáért a valóságot. Ez több mindenből is fakadhat. Adott esetben a környezetünkből (pl. szerencsétlenebbnek tarthatjuk a helyzetünket, ha baráti körünkben már mindenki elkelt), az önbecsülésünkből (pl. ha kizárólag a külső visszajelzésektől tesszük függővé értékünket, ergo attól, hogy valaki ránk igent mond, akkor esélyesebb a szenvedés), de akár az élethelyzetünk is befolyásolhat bennünket (közelítve a biológiai értelemben vett határainkat, kilépve a családalapítás „ideális” időintervallumából csalódottabbnak és elkeserítőbbnek tűnhet a szituáció).
Ha a „szingliséggel” foglalkozó elméleti megközelítéseket nézem, nyilvánvalónak tűnik, hogy teljesen más lesz a vélekedése egy „vérszingli” és egy „kényszer-szingli” meggyőződésrendszert követő embernek az egyedüllétről. Még előbbiben, aki bizony fennen hangoztatja, hogy senkivel sem hajlandó egy légtérben élni párkapcsolati célból, meglehet, hogy fel sem merülnek kínzó gondolatok, érzések, addig egy „kényszer-szingli”, aki akarna partnert, de nem „akad senki” akár a teljes kontrollvesztettség szintjén is átélheti ezt az állapotot („Mi a fenét csináljak még azért, hogy végre rám találjon a szerelem?”).
Jellemzően milyen következtetéseket szoktunk levonni ilyen esetekben az társtalanságunkról? Lássunk most erre három példát.
- Azért nem sikerült eddig partnert találnom, mert velem valami nem stimmel. Ha OK lennék, akkor kellenék olyan embernek, aki számomra is megfelelő lenne.
(Ez a megközelítés jellemzően a tehetetlenségről szól és arról, hogy mi már minden követ megmozgattunk azért, hogy megszűnjön ez az állapot, mégis teljesen eredménytelennek bizonyultak az erőfeszítéseink. Az egyik feladat, hogy megváltoztassuk alapvető meggyőződésünket arról, hogy mitől is számítunk „OK-nak”, így csökkentsük az életünkben jelenlévő függőséget, valamint feltehetünk pár praktikus kérdést is. Tényleg elfogytak a lehetőségeink arra, hogy javítsuk az esélyeinket? Kezdeményeztünk? Mertünk tanulni a kudarcainkból? Vagy könnyebb elfogadni a „tehetetlen vagyok” alapállást és teljesen passzívnak mutatkozni a veszteséggel kapcsolatban?
- Azért vagyok egyedül, mert a mai férfiak/nők ilyenek/olyanok. Ha más lenne a világ, könnyebb lenne partnert találni.
(A világ olyan, amilyen, ezen változtatni egyedül nem vagyunk képesek, maximum magunkon alakíthatunk. Az emberek ezerfélék, rengeteg motiváció és igény létezik, amik alapján valaki keresi a társát. Ezek jelentős része ráadásul tudattalan. Még mindig előbbre visz ez a megküzdési mód, mint az előző, mert a „depresszió” helyett kifelé irányítjuk a csalódottságunkat és az elégedetlenségünket, mégis a túláltalánosítás nem szolgálja azt, hogy hatékonyan reagáljunk arra a veszteségre, amit elénk dobott az élet. Ehelyett levonhatjuk a tanulságokat: Milyen emberekkel sodródtunk össze eddig? Ők miért nem voltak megfelelőek? Milyen lenne számunkra az ideális társ?)
- Azért vagyok egyedül, mert eddig még nem talált meg a szerelem. Talán nekem ez a Sorsom, hiszen, ha nem jön magától, erőltetni sem lehet.
(Sajnos ezzel sem értek egyet. Tény, hogy az öngyűlölet helyett, itt más „belső ok” mögé bújunk, és spirituálisabb érvekre hivatkozunk, de ettől még nem lesz jobb a helyzetünk. A társ megtalálásáért tudatosan is tehetünk lépéseket, miért kellene a „Sorsra” vagy bármi másra hagyatkozni?)
A példák száma természetesen kimeríthetetlen. Merjünk önfeltárásba kezdeni akkor, ha úgy érezzük, elakadtunk a helyzetünkről való értelemtulajdonításban, ha ez külső nézőpont nélkül nem megy, akkor pedig ne féljünk segítséget kérni egy hozzáértőtől.