Mi a szeretet? Érzelem vagy döntés kérdése?

Szerelembe esni általában nem döntés kérdése, bár vannak, akik szerint még abban is szerepet játszik, hogy akarunk-e intenzíven érezni vagy sem. Átadhatjuk magunkat a rajongásnak, vagy megtehetünk mindent annak érdekében, hogy elfojtsuk, például, mert már van egy kapcsolatunk és ki akarunk tartani mellette… De most elsősorban azt a kérdést szeretném megvizsgálni, vajon egy tartós kapcsolatban érzelem vagy döntés kérdése-e, hogy szeretjük a partnerünket.

  
Nem hiszem, hogy mindenki számára érvényes és elfogadható választ lehetne erre adni, noha sokan próbálkoznak ezzel a leegyszerűsítéssel. Főleg azok állítják, hogy csak el kell döntened és szeretni fogsz, akiknek ez a döntés nem esik nehezére, hiszen a partnerük tényleg szerethető. Nem abuzív, nem küzd súlyos mentális problémákkal, nem erőszakos… Egyszerűen csak gyarló, mint mindenki más: persze, megvannak a maga dolgai, de alapvetően jó és szerethető ember. Ilyen esetben úgy dönteni, hogy szeretni fogjuk, nem tűnik különösebb kihívásnak.

És persze az is fontos kérdés, hogy vajon a partnerünk szeret-e, becsül-e bennünket. Hiszen azt az embert, aki bennünket szeret, sokkal könnyebb szeretni, mint azt, akitől semmi jót nem kapunk vagy akin látszik, hogy igencsak meg kell erőltetnie magát annak érdekében, hogy jól bánjon velünk és úgy tegyen, mintha szeretne.

A cselekvő szeretet rendkívül nemes dolog, ha a felebarátainkról van szó, ha jótékonykodni akarunk vagy bajbajutottakon segítünk, de nem elég egy párkapcsolaton belül. Se valódi személyesség, se szenvedély nincs benne. Ha az egész kapcsolati szeretetből csak a sajnálat és a kötelességérzet marad, akkor sokan fogják úgy gondolni, hogy jobb másik partnert keresni, aki ennél azért többet vált ki belőlünk.



 
Általában azt szokás mondani, hogy a kapcsolatok szerelmi mámorral, rajongással kezdődnek, de ennek az állapotnak szükségképpen el kell múlnia a kapcsolat első pár hónapja (maximum éve) után és ezt a rajongást kellene tartós szeretetté alakítani. De ez csak akkor működik, hogy ha már a kezdeti fázisban se csak a rajongás vitte a hátán az egész kapcsolatot, hanem voltak benne tartósabb dolgok: hasonló világnézet, egymás iránti gyengédség, felelősségvállalás, empátia.

Ugyanakkor, ha teljesen kikopik a szeretet/ szerelem irracionális, erotikus része, akkor mitől nevezzük még párkapcsolatnak azt a kötődést, ami a két ember között létezik? Kitarthatunk valaki mellett racionális okokból: mert már annyit fektettünk ebbe a kapcsolatba, hogy túl sokat veszítenénk, ha kilépnénk belőle, mert kényelmesebb benne maradni, mert biztonságot ad úgy érzelmi, mint anyagi értelemben, mert így őrizhetjük meg kedvező társadalmi helyzetünket, és így tovább… De mindez még nem fogja azt jelenteni, hogy szeretjük is egymást.

Nagyon vékony a mezsgye aközött, hogy rábeszélem magam valamire, amit valójában nem akarok és aközött, hogy csak finoman kondicionálom magam, hogy pozitív fényben lássam a partnerem akkor is, ha éppen nincs túl pozitív fázisban. Vagy épp azt vettem észre magamon, hogy érzelmileg távolodom tőle.

Mint ahogy az a mondás, hogy mindig csak azzal foglalkozzunk, amit magunkon tudunk megváltoztatni, mert a másikat úgyse tudjuk alapvetően befolyásolni, szintén csak akkor vezet eredményes kapcsolatra, ha mindketten így állnak hozzá. Ha csak az egyik partner akar állandóan alkalmazkodni a másikhoz, míg a másik élvezi, hogy az egyik mennyire jól alkalmazkodik, akkor ott nem beszélhetünk kiegyensúlyozott és egyenrangú kapcsolatról.

 

 
Valószínű, hogy a legtöbb ember zsigerből meg tudja mondani, szeret-e valakit vagy sem, legalább önmagának be tudja vallani, hogy akit „szeretnie kellene”, azt tényleg úgy szereti-e, ahogy ez a kapcsolat jellegéhez illik. Vagy csak önmagával is el akarja hihetni, hogy szereti, hiszen muszáj szeretnie, még ha valójában nem is érez iránta semmit vagy éppen neheztel rá.

A szeretet nem olyasmi, amivel bárkinek is tartozunk. Sok szülő gondolja például úgy, hogy attól az egyszerű ténynél fogva, hogy ők adtak nekünk életet és fel is neveltek, tartozunk nekik a szeretetünkkel, vagy ha mással nem, azzal, hogy tiszteljük őket. De ez nem ilyen egyszerű: semmi nem jár automatikusan. Ha a szülő rosszul bánik velünk, megaláz, lekezel, akkor nem fogjuk tudni szeretni, sőt, nem is tenne jót nekünk, ha rábeszélnénk magunkat, hogy továbbra is találkozzunk vele és elszenvedjük mindazt, amit szeretet helyett kapunk tőle. A súlyosabb az, hogy sok ember tényleg azt hiszi: a másik megalázása és kioktatása a szeretet jele. Márpedig ez biztos, hogy hatalmas tévedés.

A partnerünket is akkor fogjuk tudni szeretni és újra és újra mellette dönteni, ha alapvetően pozitív dolgokat kapunk tőle és biztonságban érezhetjük magunkat a társaságában. Ha nem szorongunk és nem szenvedünk attól, hogy vele kell lennünk, hanem kifejezetten jó vele. És ezt érzelmek, intimitás, gyengédség nélkül nem lehet elérni.