Gondolatolvasó kerestetik – avagy mit NE várjunk el egy partnertől?

Nem állítom, hogy két ember ne tudna úgy egymásra hangolódni, hogy szinte úgy tűnik, nincs is szükségük szavakra, de ez egyrészt ritka, másrészt általában sok év együttlét után, és nem egy kapcsolat elején következik be. Épp ezért lehet nagy csapda, ha azzal az elvárással indulunk egy kapcsolatba, hogy a partnerünk szavak nélkül is értse, mire vágyunk. A legvalószínűbb, hogy nem fogja érteni.

Ahhoz, hogy valaki valóban kitalálja egy másik ember vágyait, különleges képességek kellenek, és nem biztos, hogy örülni fogunk, ha ilyen képességekkel rendelkező partnert sodor az utunkba a sors vagy az algoritmus, hiszen pont ők azok, akik mesterien képesek manipulálni is és előbb-utóbb elhitetik velünk, hogy azt akarjuk, amit ők akarnak. Az emberek többsége nem gondolatolvasó és ezzel nincs is semmi baj. Hiszen erre találtuk ki mi, humanoidok, a nyelvet.



Miért vágyunk mégis arra, hogy szavak nélkül is megértsenek minket?

Egyrészt csecsemőként, kisgyerekként hozzászoktunk, hogy (ha szerencsénk volt), anyánk illetve gondozóink képesek voltak rájönni, mit szeretnénk, tehát ez egy olyan ősi tapasztalás, amelybe mindig vissza fogunk vágyni.

Másrészt tény, hogy a legintimebb vágyaink kimondása egyrészt nehéz, másrészt kockázatos dolog. Ha nem szoktunk hozzá, hogy ki szabad mondanunk, amire vágyunk, vagy igazából még annak megfogalmazása is kihívás, de főleg, ha már tapasztaltuk, milyen, ha minden bátorságunkat összeszedve mégis elmondjuk, mit kívánunk, és erre visszautasítás, felháborodás vagy gúny a válasz, akkor nem csoda, hogy küszködünk és azt szeretnénk, ha ez az erőfeszítés megspórolható lenne.

A vágyak általában gomolygó, formátlan, nehezen megfogható gondolatok, érzések formájában jelentkeznek: amint szavakba öntjük őket, mintha veszítenének méretükből és jelentőségükből. Sőt, egészen furcsának, bizarrnak is tűnhetnek. A vágy valami zsigeri, elementáris dolog, míg amikor megfogalmazzuk, akkor már a civilizációs, társadalmi szabályok, erkölcsi normák világában kell ezt értelmeznünk.

Mi kell ahhoz, hogy mégiscsak képesek legyünk vágyakat megfogalmazni és azokat a lehető legkedvezőbb módon prezentálni a partnerünk felé?

Kell például önismeret. Hogy tudjuk, mire vágyunk és a magunk számára képesek legyünk szavakba önteni. És kell bizalom. Hogy tudjuk: a partnerünk nem fog kinevetni, nem fog megszégyeníteni és nem fog megbüntetni azért, amit elmondtunk neki. Az a partner, aki ezeket a feltételeket nem biztosítja, nem számíthat őszinteségre, hiszen ahol az őszinteségért büntetés jár, ott nem éri meg kockáztatni.

De kell a vágyak őszinte megfogalmazásához az is, hogy elfogadjuk a lehetséges nemleges választ és azt is, hogy a partnerünk ugyanilyen őszintén fogalmazza meg a saját kívánságait. Amelyeket ugyanúgy nem illik kinevetnünk és amelyek miatt nem szégyeníthetjük meg. Amíg a saját vágyainkról van szó, addig sokkal megértőbbek vagyunk, mint amikor azzal szembesülünk, hogy a partnerünk felől érkezik valami új, ami számunkra idegen és amire zsigerből elutasítóan reagálnánk.

Persze senkinek nem kötelező olyan vágyakat teljesíteni, amelyekre ő maga nem vágyik. De ezt is meg lehet beszélni. Ha a kapcsolat őszinte, akkor megbeszéljük a vágyakat, és egyikről vagy másikról kiderülhet, hogy nem fogjuk tudni megvalósítani valami miatt. Ez önmagában még nem baj, nem kell feltétlenül minden vágyat valóra váltani. De jó, ha nem érezzük úgy, hogy még csak meg se említhetjük. Már az is nagy segítség, ha elmesélhetjük és a partnerünk ad valamilyen visszajelzést.

Kiderülhet akár, hogy titokban ő is erre vágyik, csak neki is nehezére esett előhozni a témát.



Léteznek általánosabb, egyáltalán nem bizarrságukban, hanem homályosságukban nehezen kommunikálható vágyak. Például: érezni akarom, hogy szeretsz. De honnan tudná a partner, hogy mitől érezzük úgy, hogy szeret? Ő azt hiszi, hogy mindent megtesz, ami az ő horizontján a szeretet kifejezését szolgálja, és ez mégsem elég.

Ilyenkor a legcélravezetőbb, ha konkrét példákkal illusztráljuk, mi mitől érezzük, hogy szeret. Például attól, hogy figyelmesen meghallgat, hogy kettesben tölt velünk időt, hogy elmegyünk vacsorázni és nem rohan haza, hogy átölel, babusgat...

De mint minden, ez is kétirányú történet. Tehát neki is el kell mondania, hogy mitől érzi úgy, hogy szeretjük. Lehet, hogy éppen attól, hogy békén hagyjuk és biztosítunk neki saját teret, időt a feltöltődésre.

Ha csak várjuk, hogy kitalálja a gondolatainkat, akkor garantált, hogy nem jutunk előre. De ha meg merjük kockáztatni a nyílt kommunikációt, akkor rá fogunk jönni, érdemes-e az adott kapcsolatban maradnunk. És sokan pont attól félnek, hogy kiderül: egyáltalán nem érdemes.