Ne maradj abban a kapcsolatban, amelyben nem lehetsz önmagad!

Mindaddig, amíg nem tapasztaltuk meg, milyen érzés, ha olyannak szeretnek és fogadnak el, amilyenek vagyunk, egyszerűen nem fogjuk tudni, milyen az igazán jó kapcsolat. A baj persze a legtöbb esetben ott kezdődik, hogy már gyerekként nem tapasztalhattuk ezt meg, és elhisszük, hogy nem lehetünk önmagunk, mert az nem kell senkinek – úgy nem lehet bennünket szeretni…

Ha pedig nagyon vágyunk az elfogadásra, akkor rossz kompromisszumokba is belemegyünk azért, hogy legalább legyen valakink, aki ugyan nem pont úgy szeret, ahogy nekünk jólesne, de legalább valahogy szeret. Vagy hajlandó úgy tenni, mintha szeretne.

A dolgot az is bonyolítja, hogy egy nehéz családi háttérrel és nem-elfogadással a hátunk mögött (amely fakadhatott túlságos korlátozásból, túlféltésből, elhanyagolásból, érzelmi hidegségből, bántalmazásból, legyen az testi vagy lelki, és ezeknek mindenféle pokoli kombinációjából), az energiánk nagy része azzal megy el, hogy stratégiákat fejlesszünk ki a túlélésre, és annak kiderítésére, hogy mitől szerethetne jobban, aki nem szeret. Mikor a válasz valószínűleg az, hogy semmitől, mert képtelen szeretni.

Miközben normális (támogató, érzelemgazdag, kedves) családokban vagy akár egyetlen normális szülővel felnövő fiataloknak önmaguk megtalálása a fő feladatuk, és azzal is épp eleget szenvednek, a túlélésre programozottak nem engedhetik meg maguknak az önmagukra találás luxusát. Mire pedig eljutnak abba a korba, hogy párkapcsolatot szeretnének, ott állnak, és fogalmuk sincs, kik ők igazából. Leginkább arról van fogalmuk, hogy kik nem, és hogy kik nem szeretnének lenni, de hogy kik valójában, azt nem volt idejük, energiájuk kideríteni.

A hormonok azonban tombolnak, és a szeretetéhségük nagyobb, mint azoké, akiket egész életükben szerettek, hiszen akit folyton jóllakatnak, az nem tudja, mi az éhezés. Nem is csoda, ha a szeretetéhes, kapcsolatra vágyó, a kapcsolatot megváltásként látó fiatal vagy akár középkorú ember sokkal több kompromisszumot kész kötni, mint az, aki számára a kapcsolat csak egy lehetőség, és nem élet vagy halál múlik rajta.

Viszonylag könnyen elfogadjuk, ha a kapcsolatunkban nem lehetünk önmagunk – az az önmagunk, akiről talán fogalmunk sincs, hiszen nem tapasztaltuk meg, milyen lehetne –, mert ehhez vagyunk hozzászokva, így szocializálódtunk. Az életünk mindig is arról szólt, hogy alkalmazkodnunk kell, és nem arról, hogy kiteljesedhetünk. Hogy örülnünk kell, ha van egyáltalán valaki, aki megosztja velünk az idejét, és némi érzelmeket mutat, esetleg még azt is állítja, hogy szeret, ennél nagyobb igényeink pedig ne legyenek.

De szerethet-e az, aki nem lát bennünket igazán, és nem is kíváncsi arra, akik vagyunk? És akarunk-e örökké csak szerepet játszani, a másik kedvét lesni, és az összes békát lenyelni, mert attól félünk, hogy egyedül maradunk?

Nem biztos, hogy amíg egy felemás, boldogtalan kapcsolatban vagyunk, képesek leszünk önmagunkra találni, hiszen a gyerekkorunkban hallott rengeteg negatív üzenet most más hangszerelésben, de tovább visszhangzik a fülünkben. A partnerünk is örökké elégedetlen, kritizál, és nem hogy érdekelné, hogy kik vagyunk, de egyenesen nevetségesnek tartja még a felvetést is, hogy ez fontos lenne. Ha egyáltalán valaha beszélni merünk erről a témáról.

Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat valakivel, először önmagunkkal kell jóban lennünk, ehhez pedig az kell, hogy aki rombolja az önbecsülésünket, attól szakadjunk el. Ijesztő lehet már megint egyedül maradni, de a mérgező kapcsolat még sokkal rosszabb, mint a magány. A magányból fel tudunk építeni egy egészséges énképet és egy magabiztos embert, ha másképp nem megy, szakmai segítséggel, de amíg benne ragadunk a rossz kapcsolatban, addig az mindig visszahúz a mélybe.

A helyzet még nehezebb, ha egy gyerekkori becsípődés miatt valahogy kifejezetten azokhoz vonzódunk, akik bántanak minket, akik megaláznak és semmibe vesznek. Ők mindig megtalálnak, mert a saját önértékelési problémáikat úgy kompenzálják, hogy a partnerüket bántják. Ők is sérültek, és ők is azt érzik, hogy nem lehet szeretni őket, de nem a mi dolgunk, hogy megmentsük az ilyen embert. Azzal, hogy belemegyünk a játszmájába és elfogadjuk tőle a negatívumokat, mindkettőnknek csak ártunk.

Ha a partnerünk félelmet, szorongást, szégyenérzetet vagy más, szintén nagyon negatív érzelmeket vált ki belőlünk, és tartunk a reakcióitól, nem merünk neki bizonyos dolgokat elmondani, titkolózni kényszerülünk, mert mindenen kiakad, akkor már rég megérettünk arra, hogy szakítsunk. Akkor is, ha ő nem akar elengedni, hiszen a játszmázáshoz szüksége van ránk. Tegyük fel magunknak a kérdést: ilyen életet akarunk élni, vagy valami jobbra vágyunk?