Valami baja van a randipartnerednek? Légy együttérző!

Bárki életében bekövetkezhet hirtelen valami szomorú, ami miatt teljesen megváltozik a lelkiállapota. Rossz hírt kap, megbetegszik, gyász éri: olykor egészen súlyos dolgok is történnek, miközben ismerkedünk, randizunk valakivel. Ilyenkor rengeteget számít, hogyan viszonyulunk a helyzethez, menekülünk-e a kellemetlenségtől, kényszeredetten sajnálkozunk, vagy őszintén felajánljuk a segítségünket. Teljesen megváltozhat a rólunk alkotott kép, ha nem úgy viselkedünk, hogy a partnernek ez jólessen.

Vannak, akiknek nem esik nehezükre megtalálni a megfelelő szavakat, mert egyszerűen rendelkeznek érzelmi intelligenciával és már van tapasztalatuk az ilyesmiben. De vannak olyanok is, akik megijednek, rosszul reagálnak, vagy abból való félelmükben, hogy hibát követnek el, inkább visszahúzódnak és várják, hogy a baj magától elmúljon. Esetleg inkább saját magukról és a saját bajaikról kezdenek beszélni, mert azt gondolják, hogy a párhuzamos történet segít…

Igaz, olykor maga a randipartner húzódik vissza, mikor valami rossz éri – ez főleg férfiakra jellemző, akik nem akarnak gyengének tűnni, és jobbnak látják, ha elzárkóznak, de a nők ezt nagyon rossz néven veszik, mert így nem lehetnek empatikusak és nem állhatnak a másik ember mellé, amikor annak szüksége lenne rá. (Persze nők is reagálhatnak így, főleg, amikor még nincs érzelmi kötődés, vagy olyan esetekben, ha az ismerkedés célja nem komoly kapcsolat.)

Tehát akár minket ért bánat, akár a partnerünket, ne fussunk el, ne bujkáljunk, ne zárjuk ki egymást szégyenérzet miatt vagy mert attól félünk, rosszat mondunk… Vagy a másik terhére vagyunk. Még ha egy ismerkedés elején járunk is, legyünk nyitottak és segítőkészek. Kérdezzük meg legalább, hogy mit szeretne: hívjuk fel, kérdezzük meg, szeretne-e találkozni, cseteljünk vele, derítsük ki, ölelésre vágyik-e, vagy csak beszélgetne, esetleg elbújna egy időre? Ne hagyjuk, hogy magába forduljon, éreztessük vele, hogy mellette állunk és számíthat ránk. Még ha nem is keres, írjunk rá, hátha jólesik neki.

Nincs rosszabb, mint az érzés, hogy valaki, aki addig érdeklődést mutatott, hirtelen hátat fordít és a meglévő bánatunkat cserbenhagyással tetézi. Nagyon nagy csalódás, nehezen lehet jóvá tenni… Még ha csak azért tettük is, mert fogalmunk sincs, mire lenne szüksége vagy mert megrettenünk az erős érzelmektől… Ha komolyan keresünk párt, akkor nem csak szórakozásra, nem csak jó pillanatok megosztására vágyunk vele, hanem az élet minden drámáját is együtt kell majd túlélnünk. Ha valaki csúfos kudarcot vall már az első alkalommal, amikor vigasztalnia kéne, mellettünk kellene állnia, akkor miért feltételeznénk, hogy később ez másképp lesz?

Olykor az is előfordul, hogy a partner ahelyett, hogy csak éreztetné: mellettünk van és támogat, megoldásokat keres a helyzetre, vagy bagatellizálja, megpróbálja nálunk elérni, hogy lendüljünk túl hamar az egészen és folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Nem lehet senkit siettetni, hogy feldolgozzon egy bánatot, egy tragédiát, egy csalódást. Időt kell hagyni rá, és ez olykor kényelmetlen, nehéz, olyan sebeket téphet fel bennünk is, amilyenekre nem szívesen látunk rá. Ne akarjunk gyorsan túllenni valamin, aminek az átéléséhez idő kell.

Ha nehezünkre esik is, valamikor meg kell tanulnunk, hogyan segíthetünk annak, akit bánat ért. Olykor azzal, hogy csak meghallgatjuk, olykor azzal, hogy eltereljük a figyelmét, szóval tartjuk, kérdezzük, felajánljuk a segítségünket, még ha tudjuk is, hogy nem lehet segíteni, nincs megoldás. Maga a gesztus számít, hogy vele vagyunk a bánat, a keserűség óráiban is. Még akkor is, ha egyébként nem biztos, hogy romantikus érzelmeink vannak iránta vagy még nem is találkoztunk. Egyszerűen emberséges dolog így tenni.

Ha végképp nem tudjuk, hogyan viselkedjünk, nyugodtan kérjünk tanácsot olyanoktól, akikről tudjuk, hogy mindig megtalálják a megfelelő szavakat és ne első impulzusból cselekedjünk.