Bérelt család, bérelt vőlegény

Képzeljük el, hogy valaki nagyon szeretne már megházasodni, de a valóságban nem talál megfelelő partnert, vagy olyat nem talál, akit a családja elfogadna ekként… Ha ez Japánban történik, ahol olybá tűnik, mintha a látszat jelentene mindent, akkor megfelelő pénzösszeg fejében az illető bérelhet magának egy menyasszonyt vagy vőlegényt, aki végigcsinálja vele az egész esküvői ceremóniát, elkészülnek a fotók, ahogy kell, a szülők repesnek az örömtől, mindenki büszke és emelkedett… mikor pedig eljön a nászéjszaka, a bérelt színész elegánsan távozik…

De lehet bérelni apát a gyerekünknek, rajongót az öreg színésznek, vagy akár feleséget és gyereket, akik családként várják a magányos férfit a lakásában, hogy este a meleg vacsorát együtt költsék el… Merthogy ilyesmire is fel lehet bérelni embereket: hogy otthon alakítsák a családtagok szerepét.

A Bérelt család című japán-amerikai film a hagyományos családmodell széteséséről és a magányról ugyanúgy szól, mint arról, hogy ha elkezdünk szerepet játszani, akkor óhatatlanul köteléleket teremtünk és egy idő után már nem csak feladatként tekintünk az egészre, hanem érzelmileg is megérint bennünket. Már persze azokat, akik nem kapcsolják ki az empátiájukat… Minden bizonnyal lehet ezt úgy is csinálni, hogy valaki szigorúan a forgatókönyvhöz ragaszkodik, de abból nem készülne film…

Amikor társat keresünk, tulajdonképpen hasonló dologgal próbálkozunk, mint amivel a filmben szereplő ügynökség kuncsaftjai. Él a fejünkben valami ideál a tökéletes partnerről, a tökéletes kapcsolatról, meg is írtuk hozzá a forgatókönyvet, és azt várjuk, hogy az, aki vállalkozik a partnerünk szerepére, kövesse ezt a szkriptet, amit mi fogalmaztunk neki. Csakhogy soha nem követi, hiszen neki megvan a saját terve. Vagy az is lehet, hogy nincs konkrét terve, csak sodródik, de a mi fantáziánkat akkor sem fogja beteljesíteni.

Egyesek ideig-óráig képesek rá, hogy imitálják azt, aminek a vágyát megérezték bennünk, de ezt csak abból a célból teszik, hogy manipuláljanak, hiszen nekik egészen más forgatókönyv szerint működnek a szándékaik.

A lényeg mindenesetre az, hogy nem írhatjuk meg előre, milyen partnerünk legyen, melyik pillanatban mit tegyen… Nem várhatjuk el senkitől, hogy azon paraméterek között cselekedjen, amelyeket mi határoztunk meg. Körülbelül persze lehetnek elképzeléseink, jó is, ha vannak, de a tökéletes partner szerepét senki nem fogja hitelesen eljátszani nekünk. És nincs is rá szükség, hiszen a párkapcsolat egyik legizgalmasabb tulajdonsága az, hogy a másik ember másik univerzum és nem tudhatjuk, miként viselkedik majd, miket tartogat a számunkra.

Mikor új kapcsolat kezdődik, új világba csöppenünk, olyan dolgokra látunk rá, amelyek eddig rejtve maradtak. Elzárkózhatunk ezek elől, de ez valószínűleg azt eredményezi, hogy a kezdődő kapcsolat zátonyra fut, vagy az az ember, aki azért tetszett, amilyen akkor volt, mikor megismertük, a nyomásunkra megszűnik autentikus lenni és elveszíti a varázsát. Mindenképpen rosszat teszünk neki is, meg önmagunknak is.

Lehet, hogy a boldogság éppen a komfortzónánkon kívül található és arra van szükség, hogy nyitni tudjunk az új felé, amit az életünkben egy eddig ismeretlen ember, potenciális partner jelenít meg. Lehet, hogy aztán kiderül: mégsem ez a világunk, és abbamarad az ismerkedés, de a megtapasztalt más, az újdonság attól még velünk marad. Minden kapcsolatból tanulunk valamit, ha nyitottak vagyunk és nem úgy állunk az egészhez, mint a forgatókönyveket gyártó kliensek a Bérelt családban.