Amikor már csak lakótársak vagyunk…

Ahogy a barátságból, együttlakásból, sok együtt töltött időből lehet szerelem, úgy a szerelemből is lehet egyszer csak lakótársi szövetség… Elég, ha nem figyelünk oda eléggé, ha nem viselkedünk nőként és férfiként a kapcsolatban, vagy egy-egy krízis után nem teszünk erőfeszítéseket annak érdekében, hogy újra rátaláljunk a régi közös hangra.

Rengeteg együttélős kapcsolat és házasság jut el ebbe a fázisba. Általában észrevétlenül, mert a felek nem szembesülnek a problémákkal, a mindennapi rohanásban nem olyan könnyű észrevenni, hogy egy kicsit már megint eltávolodtunk… Aztán egy reggel arra ébredünk, hogy egy idegen fekszik melletünk és nagyon zavar, hogy ott van. Már nem meghitt érzés, már nem öröm…

Milyen biztos jelei vannak annak, hogy a párkapcsolatunk kiüresedett és már csak lakótársakként, esetleg szülőkként, gazdasági szövetségesekként nézünk egymásra?

1. Teljesen külön utakon járunk, amikor csak tehetjük

Ezt főleg azok tehetik meg, akik már nem nevelnek kisgyerekeket, de ha ebbe a fázisba jutottunk, akkor még a gyerekeket se visszük el együtt szívesen sehová. Inkább velük is külön-külön foglalkozunk. Szabadabban mozgó pároknál pedig a két ember életvezetése teljesen elválhat egymásétól. Ki-ki a maga munkájával, kedvtelésével, baráti körével van elfoglalva, nem is esznek együtt, talán még egy ágyban alszanak, de sokszor már az sem jellemző, mert valamilyen ürüggyel másik szobába költöztek…

A kényes pontok mindig a hétvégék és főleg az ünnepek, amikor hagyományosan elvárt lenne, hogy a párok együtt töltsék az időt… Ilyenkor jól jön, ha munkára, sportra, baráti körre, rokonokra, gyerekprogramra vagy bármi másra hivatkozhatunk, csak ne kelljen kettesben maradnunk.

Mikor pedig kénytelenek vagyunk egymás társaságában, mindenféle külső inger nélkül tölteni némi időt, borzasztó idegesek leszünk és menekülhetnénk van.

2. Nem keressük egymás fizikai közelségét, nincs köztünk intimitás

Ha még nem deklaráltuk, hogy elhidegültünk, talán még saját magunknak se vallottuk be, sőt, lehet, hogy átmeneti fázisnak tekintjük az egészet, alkalomadtán még próbálkozhatunk intimitással, de ez általában kellemetlen és kényszeredett. Igyekszük gyorsan letudni, másra gondolni, nem is tudatosítani, mi történik. Idegesít a másik érintése, már nem vágyunk rá, csak a békesség kedvéért viseljük el.

Az érzelmi intimitás ugyanúgy elvész, kezdjük úgy érezni, hogy semmi közünk a másikhoz, bármennyire régen ismerjük egymást, most úgy tűnik, mintha nem is tudnánk, ki a partnerünk, de főleg nem is vagyunk kíváncsiak rá. Ugyanakkor azért bosszankodunk, mert nem ért meg bennünket és ennyi év után még mindig nem képes felfogni, mire van szükségünk.

3. Nagyon keveset beszélgetünk, akkor is csak gyakorlati dolgokról

Valóban ismeretlenné válunk, mert már nem beszélgetünk. Időközben valószínűleg mindketten megváltoztunk, csak nem egy irányba. Ahányszor beszélgetni próbálunk, mindig megbánjuk, mert a szavak már nincsenek a helyükön, állandóan félreértjük egymást, megsértődünk, nehézkes az egész kommunikáció, egy ponton már nincs is kedvünk folytatni, úgyis mindig falakba ütközünk…

Egyszerűbbnek tűnik a beszédet a legalapvetőbb közlendőkre korlátozni, semmi személyeset, örömöt vagy bánatot nem megosztani és más embert keresni arra a szerepre, hogy mindenről beszámoljunk neki, ahogy korábban a partnerünkkel tettük.

4. Azon kapjuk magunkat, hogy a távozást tervezgetjük

Olykor első lépésként a szomszéd szobába távozunk, de ahogy romlik a helyzet, egyre messzebb szeretnénk kerülni. Olykor mérlegeljük, milyen lenne elmenni. Megengedhetnénk-e magunknak. Mit veszítenénk, mit nyernénk. Van, akinek szűkösek a lehetőségei, ezért sokáig nem lép. Csapdában érzi magát, de legalább fantáziálhat a menekülésről.

A kérdés persze az, hogy van-e ebből a fázisból visszaút, illetve hogyan akadályozzuk meg, hogy egyáltalán eljussunk ide.

Visszaút csak akkor lehetséges, ha alaposan átbeszéljük a problémát és lehetőleg pártatan, külső segítséget kérünk, vállaljuk a terápiát és a gondokkal való őszinte szembenézést. Sokszor csak az derül ki ebből, hogy nem érdemes folytatni, de az is egy eredmény.

Hogyan akadályozzuk meg, hogy eljussunk idáig? Folyamatos és nyílt kommunikációval. Azzal, hogy nem söprünk semmit a szőnyeg alá, meghallgatjuk egymást és nem akarjuk meggyőzni a társunkat, hogy nem is érzi azt, amit érez, vagy amit érez, az nem fontos.

Mivel az elhidegülés legtöbbször a gyerekvállaláskor kezdődik, akkor kell nagyon észnél lenni és nem hagyni, hogy elvesszünk egymás számára. itt megint fontos a külső segítség, annak beismerése, hogy nem vagyunk képesek mindent ketten (vagy éppen csak az egyik fél egyedül) megoldani, kell a kikapcsolódás, az eltávolodás, a sértődöttség feloldása.

Ha az idegenkedés kezdetén, az első jeleknél cselekszünk és nem hagyjuk, hogy elsodorjanak az események, ha nem vonjuk meg a vállunkat, akkor van esélyünk rá, hogy valódi partnerként vészeljünk át minden kritikus időszakot.