Sülve-főve együtt mégse annyira jó?

Egy kapcsolat kezdetén a szerelmesek minél több időt szeretnének együtt tölteni, hogy minél jobban felfedezhessék egymást: de általában éppen ebben a szakaszban nem tehetik ezt meg, így annál jobban vágynak az együttlétekre. Semmi nem tűnik elégnek, el sem tudják képzelni, hogy belefáradnának egymás társaságába, és tényleg, nem is fáradnak bele. Sem az érzelmi felfokozottság, sem a körülmények nem engedik, hogy túl soknak érezzék az együtt töltött órákat. 

De ha hosszabb távra rendezkednek be, ha már nem az első fellobbanás időszakát élik, főleg, ha tényleg nincsenek korlátai az együttlétnek, akkor megmutatkoznak a személyiségbeli különbségek. Ugyanis nem mindenki igényel egyforma mértékű közelséget és nem mindenki szeret sülve-főve együtt lenni a partnerével. Főleg, ha ez az együttlét már gyakorlatilag kötelességnek, elvárásnak számít, és nem önkéntes alapon jön létre.

Azok a párok, akik nem költöznek össze, vagy az életmódjukból fakadóan nem töltenek együtt túl sok időt, jobban vágyhatnak egymásra, vagyis tovább fent tudják tartani a kezdeti idők kellemes sóvárgását, mint azok, akik napi szinten együtt élnek, és nem kell egy szalmaszálat sem keresztbe tenniük azért, hogy találkozzanak. De a távolság, főleg, ha önkéntes döntés és nem a körülmények következménye, azt is jelzi, hogy a pár tagjainak milyen nagy az igénye az önállóságra és a független térre. Noha ez természetesen anyagi és társadalmi kérdésektől is függ. Míg nyugaton nem kivitelezhetetlen és nem is számít furcsának, ha két felnőtt ember, aki hosszú távon együtt akar lenni, külön él, nálunk még mindig gyakori, hogy az összeköltözésnek anyagi okai vannak, no meg ez az elvárás, akkor tekintenek egy kapcsolatot komolynak, ha a felek együtt élnek. Olyan finomságokról nem is beszélve, hogy a hagyományos felállás szerint a közös háztartás egyben azt is jelenti, hogy a házimunka nagy részét a nő végzi. 

A Jénai Egyetem kutatója, Birk Hagemeyer és müncheni, illetve berlini kollégái azt vizsgálták, hogy különböző életmódot élő párok hogyan reagálnak a közelség és távolság élményére. A kutatás során 332 egy háztartásban és 216 külön lakásban élő párt vizsgáltak - a külön élők önkéntes elhatározásból, és nem kényszerítő körülmények hatására éltek önálló háztartásban, ráadásul egymáshoz igen közel. A párok egy része hetekig naplót vezetett a kapcsolatában megélt elégedettségről illetve a frusztráló helyzetekről. 

Abból indultak ki, hogy a külön élő párok esetében a függetlenség, az önállóság iránti igény nagyobb, mint azoknál, akik együtt élnek. A felmérés szerint az ő kapcsolati elégedettségük magasabb volt, mint az együtt élőké, hiszen megkapták azt a megfelelő távolságot amire vágytak. (Már, ha mindketten erre vágytak, mert az összeköltözés elhatározásához két ember kell, de ahhoz, hogy külön maradjanak, elég csak az egyikük döntése.)

Az együttélő pároknál gyakrabban tapasztaltak elégedetlenséget, veszekedést, mikor az egyik partner úgy érezte, hogy a párja túlságosan ráakaszkodik, nem hagy elég teret számára: ha a két ember közelség-igénye nagyon eltérő, az összezártság automatikusan frusztrációhoz vezet: az egyik menekülne a helyzetből, a másik meg attól szenved, hogy elutasítják, illetve, hogy a partnere nem engedi közel magához. 

Nyilván kevesebb a konfliktusforrás egy olyan kapcsolatban, amelyben ki-ki önállóan dönt a saját lakásáról, úgy rendezi be, úgy éli a mindennapjait benne, ahogy kedve tartja, és akkor zárja magára az ajtót, amikor neki tetszik, nem kénytelen elviselni a másikat, ha nincs hozzá kedve. A kevesebb konfliktus kevesebb frusztrációval jár, de ebből még nem feltétlenül következik az, hogy mindenkinek egyedül kéne élnie. 

Az viszont fontos lenne, hogy minél kevesebb kényszerhelyzet jellemezzen egy-egy kapcsolatot, hogy a nagyobb önállóság iránti igényt a ragaszkodóbb partner el tudja fogadni, és ne érezze úgy, hogy cserben hagyják, megtanulja a magány élvezetét, de a függetlenebb partner is legyen tekintettel a párja igényeire, például ne hagyja ott egy szó nélkül, ahányszor konfliktusra kerül sor. 

Nyilván sokkal nehezebb teret adni egymásnak, ha már gyerekek is vannak a kapcsolatban, főleg, amíg 24 órás felügyeletet igényelnek, éppen ezért fontos, hogy még a gyerekek érkezése előtt kitapasztaljuk, kinek mennyi térre és önálló időre van szüksége, hogyan tudunk egymásra figyelni, hogyan tudjuk egyáltalán elfogadni, hogy a másik ember, akit szeretünk, nem pontosan azt érzi jónak és üdvösnek a maga számára, mint amit mi.