Hogyan rövidítheted le a gyógyulásod egy szakítás után?

Sok példát látok arra, hogy emberek hetekig, hónapokig, de akár évekig is gyötrik magukat egy-egy szakítás után és ezzel elzárják az utat egy új kapcsolat elől, de még a lelki békéjüket sem képesek megteremteni… Hogy miért ennyire nehéz elengedni az álmainkat, azt valahol értem. De teljesen felesleges tovább szenvedni, mint ameddig feltétlenül szükséges.

Ha nem mi akarunk szakítani, hanem a párunk, és nem igazán értjük az okait, akkor sokkal nehezebb felállni a sokkból, mint ha igazából mi magunk is éreztük már jó ideje, hogy ez a kapcsolat nem tart sehová és jobb véget vetni neki. De attól, hogy nem ért váratlanul, még gyászolhatunk miatta, hiszen valamikor, kezdetben még hittünk abban, hogy működni fog és együtt tervezgettük a jövőt.

Legnehezebb talán abból felállni, ha nincs lezárás, nincs tisztázás, a párod egyszerűen eltűnik, lelép, nem áll veled szóba többé. Mindenki tartozik a másiknak azzal, hogy legalább pontot tegyen egy kapcsolat végére, de sokan túlságosan gyávák hozzá, vagy csak kényelmesek… Nem akarnak könnyeket látni, nem szeretnének magyarázkodni. És nem érdekli őket, hogy milyen fájdalmat okoznak annak, akit valaha szerettek (vagy azt hazudták, hogy szeretnek).

Mindenesetre akárhogy is ért véget egy kapcsolat, egy ponton tudatosítanunk kell magunkban, hogy nincs tovább. Ha a partner nem hajlandó ezt kimondani, vagy mi magunk halogattuk a kimondását, akkor ez egy fontos momentum: ismerjük be legalább önmagunk előtt, hogy ennyi volt, és hagyjuk abba az álmodozást… Ne ismételgessük: Mi lett volna, ha… Majd biztos meggondolja magát és visszatér… Én nem ezt érdemlem… Muszáj látnia, hogy azzal a másikkal boldogtalan lesz…

A legjobb megoldás az, ha csak egyszer szakítunk. Nem játszmázunk a szakítással, nem azért mondjuk ki, mert igazából csak rá akarunk ijeszteni a másikra, és azt várjuk, hogy könyörögjön… Ha már eljutottunk a felismerésig, hogy szakítás felé tartunk, a legjobb ezt minél hamarabb lezárni. Ha érzelmileg még nem állunk rá készen, persze tudom, hogy ki kell várnunk azt az időpontot, amikorra eléggé elszakadtunk… De az elszakadáshoz kell a tudatos távolodás.

Nagyon nehéz a feladat, ha miközben mi már felismertük, hogy távolodnunk kell, a párunk nem lép ki az életünkből, szeretne a részese maradni, ha nem is abban a minőségben, ahogy korábban… Kifejezetten kínos, ha együtt élünk és úgy szakítunk… Nem tudjuk megoldani a szétköltözést például anyagi okokból, de amíg együtt élünk, folytatjuk a régi rutinokat, és mivel egyikünk vagy másikunk még reménykedik, elindulhat valami teperés is abba az irányba, hogy újra összejöjjünk…

Ha meg vagyunk róla győződve, hogy a szakítás a legjobb megoldás, vagy, mert a másik ember közben már továbblépett, vagy, mert a kapcsolatunk jó ideje nem fejlődik, hanem stagnál vagy lejtmenetben van, akkor akár áldozatok árán is a legjobb, ha fizikailag is eltávolodunk. Nem maradunk egy lakásban… (Igen, tudom, hogy ez sokszor nem megvalósítható, de sokszor meg igen, csak az alternatív megoldások nem tűnnek túl vonzónak… Illetve kényelmesebb nem változtatni.)

Ha eleve nem is éltünk együtt, vagy van hová költöznünk (nem dolgozunk, tanulunk egy helyen), a tudatos távolságtartás sokkal egyszerűbb. Kezdetben borzasztó hiányérzetet fogunk tapasztalni, főleg, ha még mindig szerelmesnek érezzük magunkat (ez sokszor nem valódi szerelem, csak lelkesedés, rajongás, megszállottság, kémia), de ha megvonjuk magunktól a „drogot”, vagyis a másik ember jelenlétét, akkor sokkal gyorsabb lesz a gyógyulásunk.

Nemcsak a fizikai találkozástól, együttléttől való tartózkodás fontos, hanem az is, hogy virtuálisan is csökkentsük az érintkezést. Ne telefonálgassunk, ne csetelgessünk (legfeljebb csak minimális mennyiséget), ne nézegessük a fotóit, ne olvassuk vissza a régi leveleit, ne kövessük közösségi oldalon, egyszerűen ne foglalkozzunk vele…

Segíthet, ha írunk neki egy búcsúlevelet (nem kell elküldenünk), amelyben megfogalmazzuk, mennyire csalódtunk, hogyan bántott meg, miért érezzük magunkat pocsékul… De ne bonyolódjunk hosszas elemzésekbe arról, hogy mit tehettünk volna másképp… Főleg ne vele. Egy vagy két tisztázó beszélgetés elég, attól is kikészülünk valószínűleg…

Teljesen felesleges hónapokig ismételgetni ugyanazokat a paneleket és azt várni, hogy a másik megváltoztassa a viselkedését. Hogy rájöjjön: mégiscsak minket szeret, hálás akar lenni azért, amit tettünk érte. Nem lesz hálás, és ha mégis: a hála nem szerelem és nem lehet egy párkapcsolat egyetlen fundamentuma. Érezhetjük magunkat megalázva, érezhetjük úgy, hogy méltatlanra pazaroltuk a jóindulatunkat, de mindez hiábavaló: a fontos az, hogy képesek legyünk továbblépni.

És erre csakis akkor leszünk képesek, ha szigorúak vagyunk önmagunkkal és tudatosan választjuk le magunkat a kapcsolat minél több aspektusáról. Ez nem azt jelenti, hogy soha többé ne álljunk szóba az exünkkel, de kell egy pár hónapos átmenet, amikor még nem tesz jót, ha a feltétlen szükségesnél több kapcsolatot tartunk.

Ha vannak közös gyerekek, háziállatok, vagyontárgyak, persze rá vagyunk kényszerítve a kapcsolattartásra, de annak jellegén is sok múlik. Tárgyilagosság, szenvtelenség, gyakorlatiasság… Sztoikus nyugalom… Ezek a legcélravezetőbb viselkedési módok, amelyeket elsajátíthatunk, ha nem akarunk sokáig szenvedni egy szakítás után.