Miért van az, hogy a férfiak nehezebben viselik, ha szakítanak velük?

Milyen tipikus megküzdési módokat látunk filmekben, ha egy férfival szakít a barátnője vagy elhagyja a neje? Legkézenfekvőbb talán, hogy leissza magát vagy elmegy a kocsmába és verekedést provokál. Ezek persze sztereotipikus ábrázolások, és főleg amerikai filmekre jellemzőek, de az valószínűleg igaz: a férfiak sokkal kevésbé hajlanak arra, hogy felhívják a legjobb barátjukat és órákig beszéljenek vele a bánatukról.

Merthogy a nők nagy része pont ezt szokta csinálni. Vagy órákig telefonál vagy levelezik, csetel, személyesen találkozik és elemzi a barátnővel (esetleg valakivel, aki hasonló bizalmi szerepet tölt be az életében), hogy mi is történt, hogyan, miért és mitől lesz jobb. Ki a hibás, vagy ki nem az, lehetett-e volna másképp, van-e még remény vagy jobb továbblépni. A barátnők egyik legfontosabb védő funkciója pont az, hogy bármilyen krízis esetén legyen kihez fordulni: az illető nem fog semmit megoldani helyettünk, de jó esetben empatikusan és persze a pártunkat fogva hallgat meg és ad ötleteket, ha erre lenne igényünk.

Noha nyilván férfiak között is létezhet ilyen barátság, nem tipikus. Legfeljebb pár szóban lerendezik a témát, mert nincsenek arra szocializálva, hogy érzelmekről beszéljenek, főleg egymással. Még mindig valószínűbb, hogy egy nőnek öntik ki a szívüket: manapság sokan a társkereső appokat használják  erre a célra. Aztán vagy meghallgatja őket valaki vagy sem, vagy ráun arra, hogy egy másik nő a fő téma, vagy annyira kedves, hogy megértően viszonyul a helyzethez, persze egy bizonyos pontig.

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem úgy tűnik, hogy a férfiak gyakrabban szakítanak a kapcsolatok elején (első hat hónap), abban viszont biztos vagyok, hogy már konszolidált, tartós kapcsolatokat a nők robbantanak fel általában. Elég nyilvánvaló, hogy egy-egy ilyen szakítás hatása is más. A rövid, de szenvedélyes kapcsolat hirtelen megszűnése heves fájdalommal járhat, de viszonylag gyorsan átesünk rajta, míg egy hosszú elköteleződés kudarcát akár évekig is cipelhetjük magunkkal.

Vagyis ez a különbség is abba az irányba mutat, hogy a nők könnyebben birkóznak meg a szakítással: általában rövid kapcsolatot kell így elengedniük és szinte mindegyiknek van olyan hátországa, hogy ne egyedül kelljen szembenéznie a fájdalommal. A férfiaknak viszont általában hosszabb kapcsolatból kell akaratuk ellenére kilépniük és nagyon gyenge a hátországuk, mert nem teremtenek maguknak.

Azt is tudjuk, hogy a nagyon extrém megküzdési stratégiák is rájuk jellemzőbbek (akár a fizikai erőszakik illetve életellenes bűncselekményig is elmehetnek szélsőséges esetben, amiből sajnos még mindig túl sok van), de az erőszak sok esetben saját maguk ellen is irányulhat, többé-kevésbé gyors és hatékony önpusztító módszerek alkalmazásával. Alkoholizmus, drogok, öngyilkosság…

Vagyis amikor arról beszélünk, hogy milyen nehezen viselik a férfiak, ha szakítanak velük, akkor a társadalmat mélységesen átszövő traumákról beszélünk. Szerencsére a fiatalabb nemzedék már sokkal könnyebben beszél az érzelmeiről és osztja meg bánatát a barátaival, akár azt is vállalja, hogy szakemberhez fordul, ha végképp elakadt. De milyen megküzdési stratégiák segíthetnek az ilyen gyászhelyzetek feldolgozásában?

1. Nem kell, hogy ismerjük az okokat ahhoz, hogy elfogadjuk a szakítás tényét. Ne követeljünk magyarázatot, semmivel nem leszünk beljebb, ha tisztában vagyunk azzal, hogy miért hagyott el a szeretett nő. Ezt ugyan nagyon nehéz elengedni, de ha a volt partner nem szeretné megmagyarázni, akkor is tudnunk kell lezárni magunkban az egészet. A szakításhoz elég, ha egyikünk akarja és nem tartozik nekünk semmivel azért, mert rendesek voltunk vele, főleg nem második esélyekkel.
   
   
2. Ha az exünk lezárta a kapcsolatot, ne keressük akarata ellenére. Amennyiben még mindig fáj, hogy szakított velünk, kerüljük a kontaktot akkor is, ha ő barátilag szívesen fenntartaná a jóviszonyt. Csak akkor találkozzunk vagy levelezgessünk, ha ez már nem jelent problémát, ha meg se rezzenünk, ahányszor egy másik pasival látjuk.
   
   
3. Ha nagyon nehezünkre esik a lezárás, hetek múlva is csak őgyelgünk, nem tudunk aludni, enni, elment az életkedvünk, ne hagyjuk annyiban és főleg ne forduljunk tudatmódosító szerekhez! Inkább keressünk profi segítséget. Vagy beszéljük meg valakivel, ha van olyan ember, akiben meg tudunk bízni.
   
   
4. Eltérőek a vélemények azt illetően, hogy kutyaharapást szőrével gyógyítani mennyire hatékony, láttam már pro és kontra eseteket is. Egyes helyzetekben a kalandkeresés hátráltatja a gyógyulást és feltépi a sebeket, más emberek viszont sokkal jobban lesznek attól, ha akár alkalmi partnerrel átélhetnek valamit, ami könnyebbséget okoz. De a szerelem hajszolása vagy valakinek a csúf kihasználása akkor, amikor még egy előző kapcsolatot gyászolunk, nem valami szimpatikus hozzáállás.
   
   
5. Keressünk olyan elfoglaltságot, ami lefoglalja az agyunkat és a testünket egyaránt, tehát ne tespedjünk bele a bánatba. Mozogjunk, kiránduljunk, önkénteskedjünk, legyünk nyitottak és semmiképp ne szidjuk az ellenkező nemet, mert az nagyon visszatetsző és magunknak is csak ártunk vele.

Mindenképpen fontos, hogy a bánatot ne vegyük félvállról és ne akarjuk mindenkivel elhitetni, hogy jól vagyunk, ha kutyául szenvedünk. Csak saját magunknak ártunk vele és lehet, hogy még meg is betegedünk, mert annyira magunkba fojtjuk a problémáinkat. Tanuljunk meg kommunikálni és nem elfojtani az érzéseinket. Ami nem azt jelenti, hogy fűnek-fának elpanaszoljuk, de mindig legyen valaki, akivel beszélhetünk.