Az egyik exedet tartod életed nagy szerelmének? Biztos jól van ez így?

Valójában nem létezik garancia arra, hogy az általunk legfontosabbnak ítélt kapcsolatunk valóban hosszú távú lesz: legtöbbször szakítás miatt nem folytatódhat, de sorscsapások is szétválaszthatnak. Ilyenkor döntenünk kell: jó hosszú ideig, akár az életünk végéig csak az emlékeinkből élünk majd, vagy elengedjük a nagy ő koncepcióját és őszintén elindulunk az újrakezdés felé. 

A társadalom még mindig imádja a romantikus (és önsorsrontó) szerelmi történeteket, amelyek tragikus túlélője cölibátust fogad és többé rá se néz senkire. Bármennyire is hiábavaló az örök gyászba borulás, attól még úgy érezzük, hogy heroikus és tiszteletreméltó, főleg persze, ha nők választják ezt az utat.  

Ha azonban újra keresni kezdünk, de azzal a prekoncepcióval, hogy olyan csodálatos társat úgyse találunk, mint akit elvesztettünk, akkor elképesztően igazságtalanok és kegyetlenek vagyunk jövendőbeli partnereinkkel szemben. Aki így gondolkodik, sokszor még csak nem is titkolja, hogy maximum pótléknak nézi az új kedvest, és nem mulasztja el újra és újra arra emlékeztetni őt, hogy mennyire sokat gondol még a múltra, amit úgysem lehet felülmúlni. 

Egy bizonyos kor után a legtöbb embernek vannak szép és fájó emlékei, exei, akiket elveszített... De nem megadni az esélyt annak, akivel most vagyunk, akit most fedezünk fel és aki nekünk megadja az esélyt, egyáltalán nem fair. Hiszen ezzel eleve bojkottáljuk az új kapcsolatot. Kezdettől eldöntjük, hogy az új szerelem meg se közelítheti a régit... Talán még az is benne van ebben a koncepcióban, hogy visszavágyunk a fiatalságunkba, elfelejtve annak minden nehézségét, csak a szépre emlékezve és így hamis képet festve az egészről. 

De hogyan szabadulhatunk ettől az érzéstől? Hogyan felejthetjük el azt az erős szerelmet? Elfelejtenünk nem kell, de ne is dédelgessük feleslegesen. Ne töltsünk órákat azzal, hogy ébren álmodozunk róla, a régi fotókat nézegetjük, a régi leveleket olvassuk... Ne legyünk a saját volt szerelmünk papjai, aki állandóan áldozatot mutatnak be annak oltáránál. Ha tápláljuk a kultuszt, akkor a szerelem mítosza tovább fog élni, mint egy bálvány, amely csak addig létezik, amíg állatokat vágnak le a tiszteletére. 

Gondoljunk bele, nekünk milyen érzés, ha a partnerünk állandóan valamelyik exéről áradozik vagy, ha konkrétan nem is emlegeti, látjuk annak jeleit, hogy még gondolatban vissza- visszatér rá. Milyen érzés ez nekünk? Mit tesz az önbizalmunkkal? Hiába vagyunk mi mellette, ő gondolatban állandóan máshová vágyik? Akkor miért is vagyunk mi egy pár? Csak, mert a másikat elvesztette? És ha esetleg lenne rá valamilyen csodálatos mód arra, hogy visszakapja, azzal az erővel el is dobna bennünket? 

Nem egyszerű elengedni a nosztalgiát, de ha nem akarunk benne eltemetkezni és ezzel lemondani az újrakezdésről, kénytelenek leszünk meglépni ezt egy egészséges új kapcsolat reményében. Lehet több nagy szerelmünk is, miért kellene ahhoz a gondolathoz ragaszkodnunk, hogy csak egy ilyen van?