Tudod szeretni akkor is, ha épp ki vagy tőle borulva?

Mindegy, hogy férj, feleség, barát(nő), vagy a szüleink, a gyerekeink, a testvéreink, közeli barátaink-e: azokra tudunk leginkább haragudni, akiket a legjobban szeretünk. És ha együtt élünk velük, akkor szinte biztos, hogy rengeteg konfliktusunk lesz velük. Hogy ezek a helyzetek mérgezik-e majd a kapcsolatunkat vagy építik, az már egészen más kérdés.



Mivel ez mégiscsak egy párkapcsolatokról szóló blog, elsősorban a párok közötti feszültségekről fogunk beszélni. Bizonyos értelemben ezek a legbonyolultabbak, mivel nincs hierarchia, vagy ha van, az nem állandó és nem is egészséges. Egy modern kapcsolatban nem lehet mindig egyik vagy másik fél szava a döntő, vagyis állandóan kompromisszumokat kell kötni, vagy a kapcsolat és a család hangulata végleg megromlik és szétesik az egész...

Mivel rengeteg döntést kell hozni és ezek közül sok az igazán fontos, életbe vágó, de rengeteg jelentéktelen döntés is akad, a konfliktusforrások állandóan szaporodnak. Ha bárki mással veszekszünk, nem visel meg annyira, mint ha a párunkkal vagyunk fasírtban. Talán még a gyerekeinkkel szenvedjük meg ezt, de velük szemben azért mégiscsak miénk a fontos döntések tekintetében az utolsó szó. (Egy ideig, Aztán már persze nem.)

Ha a másik ember kiborít és képletesen szólva meg tudnánk fojtani, akkor igazán nehéz fenntartani azt az érzést benne, hogy még mindig szeretjük. Vajon tudja-e, hogy fontos a számunkra akkor is, ha épp leüvöltjük a fejét? (Persze, nem szabadna ilyet tenni, de a legtöbbünkkel olykor előfordul.)

Valószínűleg nem tudjuk, hogy mit érez, de nem is jut eszünkbe megkérdezni... Mert nekünk evidencia, hogy még mindig fontos nekünk. Viszont neki nem az. Minél több konfliktuson vagyunk túl, annál kevésbé tűnik olyan nagyon biztosnak, hogy még mindig ő a mindenünk. Éppen ezért érdemes rákérdezni időnként, mit érez ezzel kapcsolatban. Nem a vita hevében, hanem később, amikor már mindketten lenyugodtunk.

Ha ezt soha nem tesszük meg, akkor lehet, hogy a dolgok tényleg el is mennek rossz irányba. A legtöbb pár egész jól ellavíroz egyébként mindaddig, amíg nem születik gyerekük. Attól fogva viszont egyre könnyebben eltávolodnak egymástól, nem csak azért, mert a gyerekgondozás az első időben rendkívül kimerítő és sokszor igazságtalanul oszlanak meg a terhek, hanem azért is, mert ettől kezdve felerősödnek mindkét emberben az otthonról hozott minták, amelyek megkérdőjelezhetetleneknek tudnak lenni, ha nem figyelünk oda rájuk.

Míg korábban lázadtunk a szülők értékrendje ellen és fiatalos lendülettel azt hittük, hogy mindent másképp fogunk csinálni, attól a perctől, hogy szülőkké válunk, azokat a mintákat kezdjük követni, amelyeket otthonról hozunk: és ezek nem lesznek azonosak a párunk által hozott elvekkel. Vagy csak a legritkább esetben. (Nagyon hasonló hátterű családoknál.)

A szülők által képviselt, szerintünk retrográd álláspontokkal korábban együttesen szálltunk szembe, most meg a szüleinkkel kötünk szövetséget (még ha nem is tudatosan), hogy a párunk klánjával szemben érvényesítsük az elveinket. Nyilván nem ilyen fekete-fehér ez a történet sem, de sokan ébrednek rá a gyerekek születése után arra, hogy a partnerük mennyire hasonlít valamelyik felmenőjére, akit amúgy mi ki nem állhatnak.

Ilyenkor a legnehezebb azt mondani, illetve éreztetni a másikkal, hogy lehetnek más szokásaid és kardoskodhatsz mellettük, és lehet, hogy ettől a falra mászom, de még mindig tiszteletben tartom a véleményed. És még mindig hajlandó vagyok támogatni téged a döntéseidben.



A szülők közötti konfliktusok egyik legfőbb terepe nem véletlenül a gyermeknevelés, hiszen ez egy állandóan változó projekt, sosem jut nyugvópontra, sosincs készen. Nem úgy működik, hogy egyszer megtanultam, hogy kell csinálni és attól fogva oké. Ugyanis kb minden hónapban, de minimum minden évben újra kell tervezni az egészet. Ha több gyerek van, akkor se segít olyan sokat, ha egy nagyobbal már átvészeltünk egy korszakot, mert a következő gyerek totál más lesz.

Általában minden családban van ügyeletes jó zsaru és rossz zsaru. Vagyis az egyik szülő szigorúbb és következetesebb, a másik könnyedebb, engedékenyebb. A gyerekek persze az engedékenyebb felé hajlanak, amitől a szigorúbb szülő a falra mászik: utálja, hogy népszerűtlen és utálja, hogy a kontraszt miatt a partnere sokkal jobb fejnek tűnik, mint ő, pedig csak azért lehet olyan könnyed, mert ő maga szigorú.

Miközben a gyerekeknek valószínűleg az a legjobb, ha mindkét magatartásformából részesülnek, a szülők állandó harcban állhatnak egymással, mert annyira különböznek az elveik. Ilyen konfliktusok ellenére megnyugtatni a másikat, hogy még mindig szeretjük és elfogadjuk, tényleg sziszifuszi teljesítmény. Legtöbb esetben komoly tudatosságot igényel. Lehet, hogy külső segítség nélkül nem is megy...

Vagyis, ha úgy érezzük, hogy a konfliktusaink kezdenek felemészteni bennünket és már nem tudunk igazán mély beszélgetéseket folytatni egymással, akkor sürgősen forduljunk családterapeutához. Általában nagyon jól jön egy harmadik, külső nézőpontot képviselő fél, aki józanul tud közvetíteni közöttünk. Ne hagyjuk elfajulni a dolgokat odáig, hogy már tényleg csak idegesítjük egymást és semmi pozitívumot nem érzünk.