Mindig nekünk van igazunk? Miért baj ez?

Vannak emberek, akiknek mindig igazuk van. Persze nem, nincs mindig igazuk, csak mindig kiharcolják, hogy az legyen, amit ők akarnak. Nyilván nagy elégtétel, ha a dolgok úgy mennek, ahogy elterveztük és úgy érezhetjük, hogy mi irányítunk mindent, de ennek megvan az ára.

1. Az ilyen embert senki nem szereti.
2. Az ilyen embertől elhúzódnak és könnyen magányossá válhat. Akár még félnek is tőle.
3. Eljön a pillanat, amikor azzal szembesül, hogy rohadtul nem ő irányít mindent, amikor szüksége lesz mások segítségére, véleményére. És nem lesz, aki segítsen.



Mindenki ismer ilyen lényeket: apák, anyák, tanárok, edzők, bárki, akinek egy kis hatalom van a kezében és azt hiszi, hogy összedől a világ, ha egyszer megkérdez másokat, hogy ők hogy szeretnének valamit, vagy egyszer valakinek a szemébe mondja: – Igazad van, én tévedtem, ne haragudj.

A szüleim generációja még úgy szocializálódott, hogy a gyereknek akkor se lehet igaza, ha igaza van, és tőle soha nem kérünk bocsánatot. Mert az lerombolja a tekintélyünket, akkor a gyerek nem fog tisztelni és bármire képes lehet. Pedig a tiszteletet nem a félelem szüli, azt nem lehet kierőszakolni senkiből. Ahogy a szeretetet sem.

Vannak persze emberek, akiknek nem az a bajuk, hogy képtelenek engedni és igazat adni másoknak, hanem épp az, hogy mindig engednek és sose állnak ki a maguk igazáért. Minél tekintélyelvűbb valaki, annál nyuszibb a partnere, hiszen az autoriter nem visel el mást, csak a teljes behódolást. Kérdés, hogy hány éves korig lehet ezen változtatni, de az biztos, hogy jól működő, kiegyensúlyozott, boldog kapcsolat nincs egymás véleményének a tisztelete nélkül, sem anélkül, hogy olykor beadjuk a derekunkat. Olykor. Nem mindig.

Miért olyan fontos ez mindkét fél számára? Mert az az ember, aki folyamatosan azt tapasztalja meg, hogy az ő véleménye nem számít, hogy csak legyintenek rá, hogy folyton alulmarad, elveszíti azt az érzést, hogy autonóm személyiség, hogy ér valamit. Lassan és módszeresen ki lehet irtani valakiből az önbizalmat és a saját magába vetett hitet azzal, ha nem hallgatjuk meg, vagy kinevetjük, bármit is javasol.

És ez ugyanúgy érvényes a felnőtt partnerre, mint a gyerekekre. Aki azt mondja, hogy egy gyereket nem kell semmiről megkérdezni, mert a szülő dolga, hogy eldöntse, mi legyen, mit egyen, mit vegyen fel, milyen programra menjen a család, az rombolja az autonómiáját, és nem alakítja ki benne azt az érzést, hogy számít a véleménye.

Az ilyen elnyomott gyerek aztán vagy erőszakosan fogja érvényesíteni az akaratát később, vagy sose lesz képes kifejezni, mire vágyik. A legnehezebb mindig a középút: mindig annyi autonómiát adni a gyereknek, amennyi abban az adott korban egészséges a számára. De asszertíven kommunikáló, másokat meghallgató és nem legyőzni akaró emberek nem csak úgy kinőnek a földből: hosszú folyamat, amíg ilyenné válunk.

Persze rengeteg minden készít fel pont az ellenkezőjére: azt tapasztaljuk, hogy a sarkunkra kell állnunk, hogy határozottaknak, harcosaknak kell lennünk, mert ebben a vadkapitalizmusban nem lehet másképp érvényesülni. Emiatt támogatják annyian az autoriter elveket és emiatt hiszik el annyian, hogy a szabad véleménynyilvánítás nem is olyan fontos érték.

Pedig hosszú távon mindenkinek jobb lenne, ha képesek lennénk kommunikálni úgy családi, mint társadalmi szinten.



Maradjunk most a családnál, elsősorban a párkapcsolatnál. Ha tudjuk magunkról, hogy inkább hajlunk a véleményünk erőszakos érvényesítésére, mint arra, hogy engedjünk, akkor a következő lépéseket tehetjük meg annak érdekében, hogy több autonómiát biztosítsunk a partnerünknek:

1. lépés: Próbáljuk ki, milyen, ha elismerjük, hogy hibáztunk, amikor tényleg hibáztunk. Kézenfekvő dolognak tűnik, de nagyon sokan próbálják másra hárítani a felelősséget akkor is, ha nyilvánvaló, hogy ők tévedtek. (Mikro és makro szinten egyaránt így van.)
2. lépés: Ha nincs egyértelműen helyes vagy helytelen döntés (a saját megítélésünk szerint), illetve a dolog nem olyan nagy horderejű, akkor türelmesen hallgassuk végig a partnert, milyen érveket hoz fel a saját véleménye védelmében. Ezzel nem csak a türelmes odafigyelést gyakoroljuk, hanem arra kényszerülünk, hogy valódi érvekkel álljunk elő mindketten, ne azzal jöjjünk, hogy csak... Ha így teszünk, rájöhetünk, hogy a partnerünk tényleg észrevett olyan szempontokat, amilyeneket mi nem, és esetleg még igaza is van.
3. lépés: Adjuk be a derekunkat, noha nem értünk egyet a partnerrel. Persze ezt elsősorban akkor tudjuk megtenni, ha nem olyasmiben kell közös döntést hozni, ami alapvetően befolyásolja a jövőnket, a pénzügyeinket, a személyes sorsunkat. Az, hogy milyen színű legyen a nappali fala, vagy melyik kanapét vegyük meg, nem olyan horderejű, hogy ne engedhetnénk a 48-ból. De az, hogy felvegyünk-e kölcsönt vagy sem, befektessünk-e egy kriptovalutába, vagy vállaljunk-e harmadik gyereket, egészen más szinten fontos.

Ha nagyon hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy mindent ellenőrizzünk és egyedül döntsünk el, ez a tanulási folyamat nem lesz se könnyű, se fájdalommentes. Még az is lehet, hogy úgy fogjuk érezni, nem érte meg, mert olyasmiben engedtünk, amiben egyértelműen nekünk volt igazunk. Persze lehet, hogy tényleg, és lehet, hogy csak mi érezzük így. És lehet, hogy utólag tényleg kiderül, hogy akkor lett volna jobb, ha azt tesszük, amit mi akartunk... De a legtöbb esetben azért nem kell megbánnunk, ha beadjuk a derekunkat.