Az egyoldalúan meghozott döntésekről

Egy kapcsolat elején kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy fontos döntéseket kell hoznunk. Például, ha valamilyen külső körülmény akadályoz meg abban, hogy komolyan összejöjjünk azzal, aki fontossá vált számunkra, és adott pillanatban úgy érezzük, hogy gyakorlatilag bármilyen áldozatot meghoznánk annak érdekében, hogy vele lehessünk, dönthetünk hirtelen és a másik megkérdezése nélkül úgy, hogy ez később se nekünk, se a társunknak nem hoz hosszú távon boldogságot.

Vegyük például a távkapcsolatot. Két ember online ismerkedik meg, elég nyilvánvalónak tűnik, hogy ha együtt akarnak lenni, akkor az egyiküknek költöznie kell, de mielőtt ezt megbeszélnék, egyáltalán sor kerülne arra a döntésre, hogy tényleg együtt akarnak-e élni, az egyik fél egy partizánakció keretében munkát keres a másik városában és hirtelen odaköltözik. Egy romantikus filmben tűnhet ez nagyon klassz húzásnak, a valóságban azonban számos probléma adódhat belőle.

Először is: az, aki elköltözött, talán sokkal jobban érezte magát a régi helyén, jó munkája, biztos lakhatása volt, eszébe se jutott volna mindezt elhagyni, ha nem lesz szerelmes. Noha ő maga döntött úgy, ahogy, később, amikor már kissé lecsillapodott és megszerezte a nőt/férfit, akire vágyott, valószínűleg őt fogja okolni azért, mert rosszabb melója lett és kellemetlenebb helyen lakik, talán egy olyan városban, ahol nincsenek barátai és idegennek érzi magát.

A partner, aki miatt ezt az áldozatot hozta, éveken át érezni fogja ezt a neheztelést, főleg, ha a helyzet nem javul és a költöző fél bele is kövül abba, hogy neki mennyire rossz az új helyen és állandóan visszavágyik a régi városba (esetleg országba).

Másrészről az a partner, aki miatt a társa odaköltözött, még nem is tartott ott, hogy eldöntötte volna: vele akar élni vagy távkapcsolatot folytat, vagy esetleg ő költözik inkább. Kész helyzet elé állították, nem kérdezték a véleményét és elvárják tőle, hogy jó képet vágjon a dologhoz, mert micsoda romantikus gesztus, hát nem? Ő pedig tényleg úgy érzi, hogy nem tehet mást, mint jó képet vág hozzá, nem akarja megsérteni a kedvesét, pedig belekényszerült egy számára kényelmetlen helyzetbe, ráadásul attól fogva a partnere némán vagy konkrét kifakadásokkal a tudomására is hozza folyamatosan, hogy mekkora áldozatot hozott és mennyire nem érte meg.

A kapcsolat egyre feszültebb lesz emiatt, évek telhetnek el és a két ember egyre jobban haragszik egymásra, noha kezdetben az egyoldalú döntés tényleg klassz megoldásnak tűnt.

Aztán lehet, hogy egy ponton úgy döntenek, oké, akkor próbáljuk meg az eredetileg elköltöző városában, hátha jobb lesz. És lehet, hogy jobb lesz, de az is lehet, hogy most meg a másik fél érzi magát gyökértelennek és elveszettnek, ráadásul a közben felgyülemlett neheztelés ettől nem fog elmúlni.
 

De hozhatunk más példát is, ez még súlyosabb: az egyik fél (jellemzően a nő) úgy dönt, hogy tudatosan nem védekezik, noha a másik fél (jellemzően a férfi) abban a hitben van, hogy védekezik (vagy meddő). A nő teherbe esik, talán abban a reményben, hogy a férfit is magához láncolhatja, vagy csak egyszerűen gyereket akar. (Létezik már az a jelenség is, hogy a férfi húzza le az óvszert és a nő emiatt esik teherbe akarata ellenére, bár nem hiszem, hogy a férfi így akarja a nőt magához láncolni, de mind a két módszer elítélendő, az utóbbi bizonyos országokban büntetendő is, bár a bizonyítást nem tudom, hogy oldják meg.)

Itt nyilván van olyan, hogy a nő tényleg védekezik, de a módszer nem bombabiztos, vagy tényleg azt mondta neki a nőgyógyász, hogy meddő… Az előző esethez képest itt sokkal nehezebb megállapítani, mennyiben felelős az egyoldalú döntést hozó személy, a lehetséges következmény azonban még súlyosabb.

Amikor mindkettőnk sorsát alapvetően befolyásoló dolgokról van szó, akkor az a legjobb, ha a döntéseket együttesen hozzuk meg. Igen, meglehet, hogy egy helyzetnek nincs konszenzusos megoldása. Vannak konfliktusok, amiket sosem fogunk tudni feloldani. De azzal nem segítünk, ha átvágjuk a gordiuszi csomót és önhatalmúlag döntünk. Úgy érezhetjük, hogy a mi kezünkben van az irányítás, de hosszú távon ezek a húzások megbosszulják magukat: olyan következményekkel járnak, amelyeket nem láttunk előre.

A közös döntésekhez viszont sok beszélgetésre és egymás alapos ismeretére van szükség, illetve a lehetséges következmények pontos felmérésére. Ha áldozatot hozok, az mennyire tesz engem mártírrá? Mennyire kényszerítem bele a másikat olyasmibe, amit nem szeretne? És mennyire fogok rá haragudni amiatt, amibe én kényszerítettem bele? Érdemes mindezt előre átgondolni, sokkal egészségesebbek lesznek a kapcsolataink.