Négy dolog, ami meghatározza, hogy sikeres lesz-e a kapcsolatod

Sok emberrel beszélgetek jelenlegi és volt kapcsolatairól, és sokszor hallom, hogy utólag mennyire világos, miért volt kezdettől sikertelenségre ítélve az a közös projekt, ami összekötötte őket. De akkor, kezdetben, és még később sokáig nem látták, milyen alapvető problémák állnak kettejük közé.

Ha nagyon szerelmesek vagyunk, vagy csak egyszerűen magányosak, és mindent megadnánk egy stabil szerelmi kapcsolatért (még ha az nem is felel meg a vágyainknak), akkor a legmegdöbbentőbb vaksággal nézünk a jövőbe. Elhisszük, hogy a problémák megoldhatók, a partnerünk majd meg fog változni (nem fog, de ha igen, akkor nem úgy, ahogy mi szeretnénk), bebeszéljük magunknak, hogy nekünk ennyi jár csak, és így tovább.

Ha az alternatíva a magány és a kétségbeesés, akkor egy félig-meddig működő kapcsolat nem is tűnik olyan rossz megoldásnak, általában mégis az... De nézzük, melyek azok a sarkalatos pontok, amelyek alapján meg lehet jósolni, hogy egy kezdeti fázisban lévő kapcsolatból hosszú távon mi lesz.


1. Hasonlók-e a céljaitok és elképzeléseitek?

Nem kell, hogy teljesen azonosak legyenek, de ha semmi közös nincs bennük, akkor ugyan mitől működne a kapcsolat? Igen egyszerű és gyakori példa: az egyik fél akar gyereket, a másik nem. Ha mindketten nagyon határozottan képviselik a saját véleményüket és hajlíthatatlanok, akkor ebből nem lesz harmónia.

Persze lehet, hogy az egyik meggyőzőbb, mint a másik, és az alulmaradt fél örökre lemond a gyerekvállalásról, vagy éppen akkor is vállal gyereket, ha nem igazán szeretne... De ha mindig benne marad a tüske amiatt, hogy engedett egy ilyen sarkalatos kérdésben, akkor a kapcsolat előbb-utóbb mérgezővé válik. Persze előfordulhat, hogy gyerekkel vagy anélkül is kiteljesedik az életük, és útközben megváltozik a véleményük, de ez előre nem kalkulálható. És amikor veszekedésre kerül a sor, biztosan előkerül a téma: te nem akartál gyereket / te akartál gyereket címszóval...

Alapvető emberi tulajdonságokat és vágyakat nem igazán lehet megváltoztatni, ha tehát a partnerünknek valami nagyon fontos, akkor arról ne próbáljuk lebeszélni. Lehet, hogy rövid távon győzelemnek tűnik, de hosszabb távon csak mindkettőnket boldogtalanná tesz.


2. Képesek vagytok-e nyíltan és őszintén kommunikálni egymással?

Tudom, sok férfi számára kényelmetlen és kellemetlen téma, hogy a partnerével beszélgetni kellene - nem csak gyakorlati, megoldandó problémákról, hanem érzelmekről is. Sokan úgy gondolják, hogy ez megspórolható, mert nekik nem fűlik hozzá a foguk, és a nőnek úgyis ott vannak a barátnői. De ha működőképes kapcsolatot szeretnénk, akkor nem zárkózhatunk el a kedvesünktől, mert ettől előbb-utóbb úgy fogja érezni, hogy megfullad, és ha nem akar megbetegedni, akkor mást fog keresni, akivel beszélhet. Nem csak barátnőt.

Nem csupán az érzelmekről kell tudnunk beszélni, hanem a szexről is, ami sokszor még nagyobb kihívás: egy házasságban vagy tartós kapcsolatban túl sok múlik azon, hogy elmondjuk-e a legféltettebb titkainkat, tartunk attól, hogy a másik visszaélhet ezzel, vagy megdöbben, nem tudja elfogadni valódi énünket, és így tovább. De tényleg olyannal akarjuk leélni az életünket, aki előtt nem merünk megnyílni?


3. Vajon minden vitánk mérgezővé válik-e előbb-utóbb?

Visszautalva az első pontra: minél különbözőbbek a céljaink és minél eltérőbb a felfogásunk, annál valószínűbb, hogy sokat fogunk vitatkozni, és hogy ezek a viták nem maradnak meg civilizált keretek között. Igen hamar el lehet érni azt a szintet, mikor már minden apróságért egymást hibáztatjuk (esetleg csak az egyik a másikat), és kialakulnak a játszmáink, amelyeket számtalanszor lejátsszunk, ráadásul úgy, hogy fogalmunk sincs, miként léphetnénk ki ezekből a helyzetekből.

Nem kell túl sok idő ahhoz, hogy ezek a vádaskodások és konfliktusok elkezdődjenek, ha legalább az egyik fél alapvetően erőszakos vagy passzív agresszív típus. Amennyiben kezdjük úgy érezni, hogy állandóan ugyanazok a konfliktusok ismétlődnek és semmi nem oldódik meg, de még csak szándék sem látszik bárminek a megoldására, akkor annak a kapcsolatnak nem sok jövője van. Esetleg terápiával lehet ezen segíteni, de legtöbbször már csak akkor vállalkoznak ilyesmire a párok, mikor rég késő.


4. Önmagunk tudunk-e lenni a kapcsolatban?

Ez szorosan kapcsolódik a 2. ponthoz: ha "megengedett" az őszinte kommunikáció (és nem jár érte büntetés, duzzogás, hiszti), akkor önmagunk tudunk lenni. Ha állandóan attól kell tartanunk, hogy a partnerünk rosszul reagál valamire, amit mondunk vagy teszünk, és emiatt cenzúrázzuk magunkat, lemondunk dolgokról, emberekről, szokásokról, akkor már rég nem vagyunk önmagunk.

Ne olvadjunk fel egymásban, ne szűnjön meg a saját személyiségünk, ne váljunk egymás árnyékává (vagyis inkább az alávetett fél ne váljon a dominánk partner árnyékává): valóban jó párkapcsolat csak két autonóm, önmagában is egész ember között működhet.