Hosszú távú kapcsolódások – barátság és társai

A legtöbb ember vágyik arra, hogy legyenek körülötte olyan emberek, akik végigkísérik egész életében: családtagok, barátok, kollégák, ismerősök, na és persze a szerelmek. Bár utóbbiaknak kissé más szerep jut, mint az előbbieknek. De a hosszú távon is működőképes kapcsolatok, bármilyen jellegűek legyenek is, körülbelül ugyanolyan módon, illetve ugyanattól maradnak életben.



Az első dolog a folyamatos kommunikáció. Persze ki mit gondol folyamatosnak, és kinek a felelőssége, hogy a kapcsolattartás ne szakadjon meg... Manapság egyszerre könnyebb és nehezebb biztosítani a kommunikáció állandóságát. Könnyebb, mert a technológia lehetővé teszi, hogy földrajzilag egymástól távol lévő emberek minden további nélkül tudjanak egymással érintkezni, sőt, nem csak kettesben, hanem csoportban is. De nehezebb, mert az elődeink sokkal kevesebb embert ismerek és mindenféle erőfeszítés nélkül kapcsolatban maradtak az ugyanabban a faluban lakó családtagokkal, szomszédokkal, gyermekkori barátokkal, sőt, a volt szerelmeikkel is.

Minél inkább kitágult a világ, minél többen mentek el tanulni, máshová dolgozni, vagyis minél nagyobb lett a mobilitás, annál nehezebbé vált a régi kapcsolatok életben tartása. Persze ha valaki tudott és szeretett írni, akkor az ezt megtehette, de a postaszolgálat demokratizálódása előtt alig valakinek állt ez módjában.

Az viszont egyértelmű, hogy bármilyen könnyű is manapság kapcsolatban maradni, időnk egyre kevesebb, az életünk során gyűjtött ismerőseink száma pedig egyre növekvő. Tehát kénytelen vagyunk szelektálni. (És nem vagyunk képesek korlátlan mennyiségű emberrel rendszeresen tartani a kapcsolatot.)

Ami igaz a barátok, rokonok kapcsán, az a párkapcsolatra is érvényes: kell a folyamatos kommunikáció, csak itt másutt van a buktató. Mert a párkapcsolatban nem elég csak felszínesen beszélni, ott fontos, hogy a kommunikáció tartalmas és őszinte legyen... És a legtöbb kapcsolat itt bukik meg.



Másik fontos szempont, hogy a találkozásaink jutalmazó jellegűek legyenek, vagyis a köztünk végbemenő interakcióktól jól érezzük magunkat. Ha valakihez pozitív élmények kapcsolódnak, akkor szívesen keressük meg újra, ellenkező esetben nyilván kerülni fogjuk a társaságát, ha egy mód van rá. Párkapcsolat esetén is akkor érezzük jól magunkat a partnerrel, ha a vele töltött idő túlnyomórészt kellemes élményekből áll: és a kellemetlen dolgokat ötször annyi kellemessel kell ellensúlyoznunk ahhoz, hogy ne kezdjünk el csúszni a lejtőn lefelé.

A kommunikáció során mindig oda kell figyelnünk arra, hogy a partner igényeit figyelembe vegyük. Akár családtag, akár barát, akár a szerelmünk: legyünk kíváncsiak arra, hogy mit szeretne, és ne azzal foglalkozzunk, hogy mi magunk mit akarunk tőle. Vannak emberek, akik csak akkor bukkannak fel, ha nekik van szükségük valamire – na, az ilyenekről a többieknek mindig megvan a véleményük. Legfeljebb nem mondják a szemébe.

Ha meg akarjuk őrizni fontos kapcsolatainkat, legyünk kitartóak, ne hagyjuk, hogy az első kellemetlenség elriasszon. De itt nagyon figyeljünk arra, hogy egy párkapcsolat esetén van egy pont, amelyen túl nem érdemes erőltetni a dolgot. Tehát a kitartás sose váljon erőszakossággá, levakarhatatlansággá. Lehetünk rámenősek a barátainkkal, családtagjainkkal egy bizonyos mértékig, de rajtuk sem szabad erőszakot tennünk.

Ha azt akarjuk, hogy az emberek megmaradjanak körülöttünk, akkor figyeljünk arra is, hogy nekik mikor van elegük belőlünk, és mikor érdemes visszavonulnunk. Van, hogy a társaságunk nem kívánatos, mert épp mással vannak elfoglalva, így fel kell ismernünk, mikor vonuljunk vissza. Ha például a gyerekünk házasságot köt, már nem várhatjuk el, hogy olyan intenzitással vehetünk részt az életében, mint előtte. Ha okosan viselkedünk, részt vehetünk majd, de tudnunk kell, mikor visszük túlzásba a jelenlétet és beavatkozást. A békén hagyás tudománya is feltétlen szükséges ahhoz, hogy hosszú távú kapcsolatainkat ápolni tudjuk.