Baj-e, ha a randizó fiatalok nem szeretnek telefonálni?

Noha idehaza emelkedett a telefonálással töltött órák száma, a fiatalabb generáció egyre kevésbé használja a telefont arra, amire eredetileg kitalálták, vagyis élő beszélgetésre valakivel, aki távol van. Ehelyett sokkal jobban szeretnek szöveges üzeneteket küldeni, akár csak egy embernek, akár csoportoknak. A randizás sem változtatja meg alapvetően ezt a szokásukat. Aki az írásos üzenetet preferálja, az a randipartnerrel is inkább így fog kommunikálni.

De nem mindenki gondolja ezt pozitív fejleménynek. Egyes vélemények szerint a fiatalok beszédkészsége is visszafejlődik, ha mindent inkább leírnak, de főleg akkor, ha emojikat küldözgetve kommunikálnak egymással. Hol vannak már azok a régi szép idők, amelyekben a szerelmesek órákat lógtak a vezetékes telefon zsinórján, hurcibálták magukkal a készüléket a lakásban és nem bírták letenni…

Én már éltem ezekben az időkben, és meg kell mondjam, semmiféle nosztalgiát nem érzek. Már akkor se örültem annyira az órákig tartó beszélgetéseknek, mert teljesen lefoglaltak és semmit nem tudtam csinálni közben. Ez egyébként is inkább női műfaj, órákig telefonálni barátnők szoktak egymással, a férfiak még szerelmesen is hajlamosak inkább rövidre fogni és találkozni…

Mi volt a telefon előnye és mi a hátránya? És miért nem furcsa, hogy sokan inkább szöveges üzeneteken keresztül kommunikálnak, ha ez lehetséges?

A telefon egyetlen előnye, hogy élőbb, érzékibb kapcsolódást tesz lehetővé. Ha szeretjük a kedvesünk hangját hallgatni, akkor ez tényleg nagyon kellemes lehet. Ismertem olyan párt, ahol a férj a későbbi felesége hangjába szeretett bele (igaz, hogy elég hamar elváltak).

Ugyanakkor nagyon nehéz olyan környezetet teremteni, amely teljesen zavartalan. Ha nem egyedül lakunk, ha vannak mások is az életünkben, akkor a telefonálást folyton meg fogja zavarni valami vagy valaki.

A telefon egyébként sokkal zsarnokibb is, mint az írásos üzenet. A csengőhang úgy hasít a levegőbe, hogy ha valaki elmélyedt közben valamiben, a frászt hozhatja rá. Vagy, ha nagy a zaj, egyszerűen nem is halljuk, hogy hívtak és mire észrevesszük, már késő. Vezetékes telefonon sokáig nem is lehetett tudni, hogy valaki hívott-e. Ha jól emlékszem, csak rövid időszak alatt volt még vezetékes telefon, de már üzenetrögzítő is…

Azért is zsarnokibb, mert bárkivel vagyunk, szinte elvárás, hogy a telefont engedelmesen vegyük fel még ha csak annyit közölve is, hogy most nem alkalmas. Az igazság, hogy rengetegszer nem alkalmas. De ezen olyan könnyen meg lehet sértődni! A kedvesünk hív és éppen a főnökünkkel beszélünk. A kedvesünk hív és éppen a vécén ülünk… Kergethetjük egymást napokig, míg megtaláljuk a közös nevezőt, vagyis azokat a perceket, amelyek tényleg alkalmasak mindkettőnk számára. Manapság tulajdonképpen sokan úgy állnak már hozzá, hogy mielőtt valakit felhívnának, szöveges üzenetben megkérdezik, hogy alkalmas-e a hívás.

De térjünk vissza a fiatalokra! Tény, hogy a telefonálás sokakban szorongást kelt, nem csak bennük. Huszonévesen napokig készültem akár egy hivatalos hívásra is, mert annyira stresszelt, hogy nekem kell hívást kezdeményeznem. Szörnyű volt, ha egy fiút kellett felhívnom valamilyen ürüggyel, például, hogy elkérjem a leckét. Az még rosszabb volt, persze, amikor egy fél évig olyan lakásban laktam, ahol nem volt telefon és egyszerűen még egy randit sem lehetett egyeztetni. (Ekkor esett meg az a csúfos dolog, hogy a srác bejelentés nélkül feljött és látta, hogy a nevével van telefirkálva a füzetem…)

A telefon szempontjából még egyébként ma is tartja magát az a pocsék szokás, hogy egyes férfiak ezzel játszanak: azt ígérik, hogy majd hívnak, a nő meg várjon szívdobogva, hogy mikor következik be ez az esemény… Olykor napokig, szorongva és megszégyenülten, minél hosszabb idő telik el az ígéret és a hívás között. (Amely gyakran soha nem is érkezik meg.)

Ehhez képest a szöveges üzenet maga a paradicsom. Nem feszengünk, nem stresszelünk annyit. Na jó, vannak olyan pillanatok, amelyekben ötször állunk neki gépelni és mindig kitöröljük. Mert nem igazán tudjuk, mit és hogyan írjunk meg. De ez sem a fiatalokra jellemző csak. Igen, ők inkább bizonyos platformokon beszélgetnek, de gyakorlatilag az összes ismerősömmel én is csak írásban tartom a kapcsolatot, és a kedvesemmel is levelezem. Olykor csak pár szót írunk, olykor egész eszmefuttatásokat. Mindketten nagyon sokat dolgozunk és sokkal kényelmesebb, ha akkor tudunk válaszolni, amikor épp ráérünk.

Az írott szó egyébként lehet ugyanolyan varázslatos, mint a kimondott. Az, hogy szeretlek, leírva is megdobogtatja a szívünket, nem csak akkor, ha élőben halljuk. Persze, hogy fontos élőben is hallani, de akkor már inkább szemtől szemben.

És a videóhívásokról még nem is beszéltünk. Munkára szívesen használom, de magánéletben csak akkor, ha nagyon muszáj. Ha az ember háttere illúzióromboló, ha épp nem néz ki jól, ha bejön valaki a szobába, és így tovább… Millió dolog van, amiért nem biztos, hogy a kapcsolattartás legjobb módja egy kezdődő vagy akár már működő párkapcsolat esetében, ha folyton videóhívásokkal bombázzuk egymást. A távolságnak igenis van varázsa.

Vagyis nem tartom nagy problémának, ha a fiatalok nem szeretnek telefonálni. Az már nagyobb baj, ha találkozni sem szeretnek, de önmagában a telefonálás nem olyan imádott kommunikációs forma, ami nélkül ne lehetne megélni. Sok más embert is ismerek, aki inkább kerüli a telefonálást, vagy maximum gyors információközlésre használja. Annyi biztos, hogy a túl sokat telefonáló randipartner is az idegeinkre mehet, meg persze az is, aki sose hív fel, pedig megígérte.