Miért engedünk az érzelmi zsarolóknak?

Legyen szó párkapcsolatról, szülő-gyerek, főnök-beosztott viszonylatról, vagy barátságról, mindenütt ott vannak az érzelmi zsarolók és potenciális áldozataik. Tulajdonképpen még a házi kedvenceink is képesek minket zsarolni, legalábbis én már megéltem olyat, hogy a kutyám úgy tett, mintha lesántult volna és belefeküdt a bőröndömbe, mert nem akarta, hogy elutazzam.

Nem kell tehát nagyon fifikásnak lenni ahhoz, hogy ezeket az eszközöket alkalmazza valaki, kisgyerekek is játszi könnyedséggel sajátítják el a zsarolás technikáit. Duzzogás, dühkitörés, könyörgő tekintet, szeretetmegvonás, vádaskodás... Minél közelebb áll hozzánk valaki érzelmileg, minél jobban szeretjük az illetőt, illetve olykor minél jobban félünk tőle vagy a reakcióitól (a kettő nem zárja ki egymást), annál könnyebben válunk áldozatokká.



De kikre hatnak ezek a technikák? Kik a legjobb áldozatok, akik szinte mindig beadják a derekukat, bármit is szeretne elérni a kisebb vagy nagyobb zsaroló?

Tipikus áldozat, aki túlságosan szomjazza az elismerést, aki retteg más emberek haragjától, aki mindenáron a békére törekszik, maximálisan konfliktuskerülő, aki mindenért felelősnek érzi magát és akiben nincs egészséges önbizalom.

Nem meglepő, hogy mindezt általában a gyerekkorunkból hozzuk: valamilyen kötődési problémánkra is visszavezethetők ezek a tulajdonságok, vagyis már a szüleink, testvéreink is zsaroltak érzelmileg, és hozzászoktunk, hogy ne álljunk ki magunkért. Ennek ellenére borzalmasan érezzük magunkat, ha újra és újra olyan helyzettel állunk szemben, amelyben egy hozzánk közeli ember megpróbálja elérni nálunk, hogy olyasmit tegyünk meg, amivel ő jól jár, de amihez nekünk vagy nincs kedvünk, vagy nem értünk vele egyet.

Például a barátnőnk / feleségünk lehet annyira társfüggő, hogy patáliát csap, ahányszor nélküle akarunk szórakozni menni vagy el kell utaznunk valahová. Ha nagyon nem bírjuk a konfliktusokat, akkor inkább lemondunk a baráti körünkről, csak ne kelljen a siránkozását hallgatnunk, és ha munkaügyben mégis el kell utaznunk, akkor halasztgatjuk az elkerülhetetlen bejelentését és görcsben áll a gyomrunk, akárhányszor eszünkbe jut, hogy mit fog szólni...

Érzelmileg zsarolhat az anyánk, mikor azt akarja, hogy minden vasárnap náluk ebédeljünk, akár van hozzá kedvünk, akár nincs, a gyerekünk, aki bulit akar szervezni egy játszóházban, pedig épp nincs rá pénzünk... Zsarolhat a kollégánk, hogy ajánljuk be egy állásra, noha nem tartjuk rá alkalmasnak.

Ha válni szeretnénk, az érzelmi zsarolás minden regiszterét megtapasztalhatjuk a házastársunk részéről: elveszem a gyerekeidet, gyűlölni fognak, majd meglátod, hogy nem kellesz senkinek, bosszút állok rajtad, kiforgatlak mindenedből, és még sorolhatnánk.

Milyen eszközöket szoktunk bevetni az érzelmi zsaroló ellen? Nem túl hatékonyakat... Bocsánatot kérünk olyasmiért is, ami nem a mi hibánk. Észérvekkel próbálunk hatni rá, vitatkozunk, veszekedünk vele. Sírunk, dühöngünk, könyörgünk. Beadjuk a derekunkat.

De ez persze csak olaj a tűzre, hiszen a zsaroló elérte a célját: felzaklatott, kiborított, és a végén meg is tesszük, amit akar. Vagy ha nem tesszük meg, akkor esetleg napokig nem szól hozzánk, duzzog, esetleg szidalmaz. Mi pedig nem bírjuk a feszkót és a békesség kedvéért bocsánatot kérünk... Akárhogy is: meggyőzzük róla, hogy a módszere hatékony, így kell ezt csinálni. A kezébe adjuk a hatalmat. Az lesz, amit ő akar, mert nem tudunk a sarkunkra állni.



A zsarolónak tényleg mi adunk hatalmat: ha mi nem hunyászkodunk meg, akkor eszköztelenné válik. Tehát ketten kellünk ahhoz, hogy az érzelmi zsarolás működjön. És mivel a zsaroló nem érdekelt abban, hogy felhagyjon ezzel a viselkedéssel, csak mi tudunk változtatni a helyzeten.

Mit tehetünk annak érdekében, hogy kilépjünk a zsarolás ördögi köréből?

Susan Forward és Donna Frazier könyvében részletes válaszokat találunk erre, itt most csak egy kisebb ízelítőt adunk a módszerből, amellyel sikeresen le lehet állítani az érzelmi zsarolókat. Szerintük az első lépés az, hogy nem teszünk semmit. Nem döntünk azonnal egy adott kérésről. Időt kérünk. Már azzal, hogy a kezdeményezés hozzánk kerül, erőfölénybe kerülünk.

A második lépés, hogy tekintsünk kívülről a helyzetre és elemezzük, mi történik. Írjuk le, mi zajlott le az adott helyzetben, mi hangzott el, kinek milyen volt a testbeszéde! Elemezzük, milyen érzéseket kelt bennünk a másik ember kérése vagy követelése, miért kellemetlen nekünk, és mennyire fontos az egész. Esetleg a kérés egy része jogos, a másik túlzott, és így részekre bontva lehet egyezkedni arról, hogy mi teljesüljön, mi nem?

A kérés teljesítését köthetjük feltételekhez is, ez nálam például elég jól bevált, amikor a gyerekeimről van szó. Persze szerintük én zsarolom őket, pedig csak feltételekhez kötöm bizonyos kérések teljesítését.

Ha nagyobb horderejű döntésekről van szó, ahol nem képzelhető el kompromisszumos megoldás (válás, szakítás, állás otthagyása, nagy pénzösszegek elköltése), akkor persze sokkal nehezebb dolgunk van, mert az érdekeink akár teljesen ellentétesek is lehetnek. Ilyenkor érdemes összeszedni az érveinket és akár írásba foglalni, mit akarunk tenni: mondjuk ha szakítani vagy válni szeretnénk, de a másik egyszerűen nem hallgat végig, mikor erről próbálunk beszélni, fenyegetőzik, üvöltözik, írhatunk neki levelet, abba nem tud belevágni... Persze reakcióként kaphatunk nagyon csúnya választ is, de legalább elmondtuk, amit akartunk.

Aki többet szeretne tudni az egész jelenség lélektanáról és arról, hogy miként állhatunk neki ellen, az olvassa el Susan Forward és Donna Frazier Érzelmi zsarolás című könyvét: biztos vagyok benne, hogy a hasznunkra válik!