Miből tudjuk biztosan, hogy a kapcsolatunk hanyatlóban van?

Hogyan mennek tönkre a kapcsolatok? És miért nem vesszük észre időben, hogy bajba kerültünk, miért hagyjuk, hogy egyre mélyebbre jusson az egész? Ha konkrétan meg tudjuk fogalmazni, melyek azok a jelek, amelyek miatt aggódnunk kéne, talán könnyebben diagnosztizáljuk a gondot és hamarabb tehetünk ellene. Talán még nem értük el azt a pontot, ahonnan már nincs visszaút.



A kapcsolatok többsége nem egyik pillanatról a másikra kezd szétesni, nem olyan drámaian történik minden, mint a filmekben. Persze lehetnek drámai csúcspontok, amelyek nagyot löknek rajta, de jellemzően kis lépésekben távolodunk egymástól és morzsolódik szét a felépítmény.

Észrevesszük-e egyáltalán, mikortól nincs kedvünk beszélgetni? Pedig ez az egyik legbiztosabb jel: mikor inkább elmerülünk a saját gondolatainkban ahelyett, hogy azokat megosztanánk a társunkkal. A befelé fordulók gondolkodnak, az extrovertáltak pedig másokkal beszélnek, de mindkét fajta emberre jellemző, hogy előbb-utóbb új bizalmas(ok) után néz.

Az is gyakran előfordul, hogy nehezebb minket elérni, már nem hívjuk vissza a másikat, vagy fel se vesszük a hívását, nem válaszolunk azonnal az üzenetekre. Egy későbbi szakaszban egyenesen idegesek leszünk attól, hogy keres, úgy érezzük, ez zaklatás, szeretnénk, ha békén hagyna.

Hajlamosak leszünk elnapolni mindent, ígérgetni, csak hogy lerázzuk a partnert, de anélkül, hogy valóban szándékunkban állna betartani az ígéreteinket. Főleg a közös programoktól ódzkodunk, attól főleg, hogy kénytelenek legyünk kettesben maradni. Mindenféle külső impulzust keresünk, hogy kitöltsük a tátongó űrt, ami köztünk létrejött.

Nincs kedvünk egymás kedvére tenni, egymásnak segíteni. Már nem izgat, mivel szerezhetnénk örömet a társunknak. Nem keressük a kedvét, nem próbáljuk megkönnyíteni a mindennapjait, közömbös számunkra, hogy érzi magát.

Nincsenek közös terveink, nem álmodozunk a jövőről, sőt, legszívesebben nem is beszélünk a jövőről, mert akkor kiderülne, hogy már semmi közünk egymáshoz. Persze, ha vannak gyerekeink, akkor az ő jövőjükről beszélünk, de már nem látjuk bele magunkat egymás mellett.

Elhallgatunk információkat, nem számolunk be élményekről. Nem feltétlenül azért, mert titkolózni akarunk, hanem azért, mert addig se kell kommunikálni. Ha nem mondunk semmit, akkor nincs kényelmetlen feszengés, nincsenek kérdések, együtt gondolkodás, vélemények ütköztetése. És nincs számonkérés... Miért ezt tetted, miért úgy, másképp kellett volna. Persze mikor véletlen (vagy szándékosan) fontos infót, élményt is elhallgatunk, és az kiderül, akkor jön a vádaskodás.

Sokkal több energiát fektetünk külső kapcsolatokba, barátságokba, családtagok látogatásába, gyereknevelésbe, sportolásba, munkába, szórakozásba, csak ne kelljen a partnerünkkel lenni. Mivel úgy érezzük, hogy a párkapcsolatunk csak szívja magába az energiánkat, de semmit nem ad vissza, igyekszünk külső forrásból feltöltődni.

Bosszant, ha bárki párként hivatkozik ránk, egyre kevésbé szeretünk többes szám első személyben fogalmazni. Inkább választjuk az egyes szám első személyt. Idővel már a férj/feleség / pár szavak is keserűen, idegesítően hangzanak. Eljuthatunk addig, hogy a partnerünk nevét sincs kedvünk kimondani.

Ebből fakadóan kezdünk önálló döntéseket hozni, a másik véleményének kikérése nélkül. Már nem érdekel, mit szól hozzá és nem számít, mi tetszene neki. Úgy érezzük, nem is tartozik rá az, amit régebben mindig megbeszéltünk.



Csökken, majd megszűnik minden fizikai kontaktus. Persze párja válogatja, kinél mekkora szerepe volt az érintésnek, de az érzelmileg eltávolodott nők biztosan nem fognak érintést kezdeményezni, tehát elmarad a gyengédség, az ölelés, a puszi. Hogy a szexről már ne is beszéljünk... Bár vannak, akik viszolyogva, kötelességszerűen elviselik a gépies szexet, de egyre rosszabbul vannak tőle.

Másoknál a szex még akkor is tud működni, ha az érzelmek szintjén semmi nincs rendben, de általában az intimitás és a szex egyszerre szűnik meg (hacsak nincs kényszer /zsarolás az egyik fél részéről).

Elmarad minden pozitív megerősítés, dicséret, elismerés. Már azt sem látjuk pozitívnak, ami tényleg az. Nem értékeljük a másik munkáját. Vagy közömbösek vagyunk iránta, vagy még ócsároljuk is. És nem vagyunk se toleránsak, se megbocsátóak. A kákán is csomót keresünk.

Ezek a végső tünetek, ilyenkor már tényleg nincs visszaút (hacsak nem történik valami váratlan, drámai dolog, ami összekovácsolja a családot, és ettől muszáj kommunikálni, egymásra támaszkodni). A lényeg az lenne, hogy akkor figyeljünk fel a problémákra, amikor azok még nem hatalmasodtak el.