Mit tegyünk, ha unatkozunk a kapcsolatunkban?

A párkapcsolati unalom nagyon gyakori jelenség. Szinte egyetlen tartós kapcsolatot sem kerül el, vagy csak azokat, amelyek annyira instabilak, drámázósak, hogy unalomról szó se lehet - igaz, vannak helyette sokkal nagyobb problémák. Bár egy idő után a dráma is unalmassá válhat, ha jobban belegondolunk. A stabil, felvállalt, elismert kapcsolatokban azonban menetrendszerűen megjelenik a fásultság. Főleg, ha a benne lévők nem tesznek ellene, és úgy tekintenek rá, mint valami istencsapására, amelybe bele kell nyugodni. 



A megszokás, a napi rutin, az az érzés, hogy a másik már szőröstől-bőröstül a miénk és semmit sem kell tennünk érte, hogy megtartsuk, megöli a szenvedélyt és az izgalmat. Sokszor annyira elfoglaltak és leterheltek vagyunk, hogy örülünk, ha nem kell foglalkoznunk a kapcsolatunk ápolásával, ha azt hihetjük, hogy a társkeresés lezárásával az érzelmi libikókát is magunk mögött hagyhatjuk. Pedig az unalom is beletaszíthat némi értelmi libikókába. 

Ráadásul az ilyen helyzeteket a nők viselik rosszabbul. A férfiak elég jól elvannak a langyosban, ha megkapják a kapcsolattól azt a minimál szintet, amitől már kicsit komfortosan érzik magukat. Ez a minimum azonban a nőket ki tudja készíteni. Főleg akkor nehéz a helyzet, ha a pár tagjai egészen másképp élik meg ezt az unalmat: az egyik próbál ellene küzdeni és szenved, a másik meg csakazért se látja a problémát és hisztisnek állítja be a partnerét, amiért nem képes beletörődni a "megváltoztathatatlanba". 

Persze sok pár választja a szőnyeg alá söprést. Mindkettőnek rossz, de egyik se beszél róla. Próbálnak egyéni megoldásokat keresni. Barátok, hobbik, gyerekek, munka, utazás, filmnézés, olvasás, és így tovább. Igyekeznek minél kevesebb időt együtt tölteni, ennek érdekében többet dolgoznak, vagy eljárnak sportolni, olyan hobbit választanak, amely rengeteg távolléttel jár, és így tovább. Ettől a kapcsolat az unalmas szintről lecsúszik a nemlétező szintre. De jobb biztos nem lesz. 

Persze az unalomnak is vannak különböző formái. Személyiségfüggő, ki kezd könnyen unatkozni és ki nem érez unalmat akkor sem, ha a kapcsolata egyébként nem valami izgalmas. Gyerekkoromban mindig azt hallottam, hogy értelmes ember soha nem unatkozik, mert mindig lefoglalja magát valamivel. Ez ugyan igaz, de a kapcsolatában attól még unatkozni fog, ha a partnere nem képes őt semmivel meglepni, nem érdeklődik iránta, teljesen kiveszett belőle a spontaneitás. 



De hogyan vehetjük fel a harcot az unalom ellen? 

Először is: ismerjük fel, hogy ez a bajunk. Ne akarjuk ignorálni, banalizálni, ne akarjunk úgy tenni, mintha semmi gond nem lenne. Mert az unalom magától nem fog eltűnni. Persze lehet, hogy egy megrázó esemény miatt átmenetileg kevésbé lesz érezhető, de a kapcsolatunk minősége ettől nem feltétlen fog javulni. (Noha a filmekben imádják úgy ábrázolni az elhidegülést, hogy a pár akkor talál újra egymásra, ha kénytelenek egy külső probléma miatt összefogni, ez sokszor egyáltalán nem így történik, másrészt meg nem kéne megvárni a megrázó eseményt.)

Ha már felismertük, hogy mi a bajunk, azt igyekezzünk megbeszélni a partnerünkkel. Ez persze borzasztó nehéz, mert ha őt vádoljuk akár a legcsekélyebb mértékben is azzal, hogy kiszámítható és csöppet sem izgalmas, akkor azonnal védekezésbe vált és veszekedés lesz az eredmény. Tehát csak nagyon asszertíven, tapintatosan, az ő igényei után érdeklődve szabad felvetnünk a témát, ha azt akarjuk, hogy jussunk is valamire. Még így se biztos, hogy elérünk bármit, mert lehet, hogy a partnerünket nem zavarja a fennálló helyzet és roppant kényelmesen érzi magát benne, tehát változtatni sem akar. 

Ilyenkor választhatjuk azt, hogy kapcsolaton kívül keressük az izgalmakat, de ugye nem mindegy, hogy milyen izgalmakat és kivel. Ha csak többet szeretnénk kimozdulni, új emberek társaságára vágyunk, filmeket akarunk nézni, sportolnánk, és így tovább, azt megtehetjük: a mi életünk érdekesebb lesz tőle, a kapcsolatunk valószínűleg nem. De ha az izgalmak, amelyekre vágyunk, erotikus jellegűek, és a fő baj éppen az, hogy a hálószobában unatkozunk, akkor már nagyobb a probléma. 

Arra már kevesen legyintenek, ha az izgalmakat egy külső partnerrel szeretnénk megélni és erre utalgatunk. De itt is sokféle reakció létezik. Van, aki beletörődik, csak őt hagyjuk békén, és főleg ne számoljunk be arról, mit művelünk. Van, aki ettől teljesen felébred és bizonyítani akar, nehogy elveszítsen minket. Van, aki agresszívvé válik, megőrül a féltékenységtől. (Nem lesz unalmas, de nyilván nem ez a célunk, tehát nagyon óvatosnak kell lennünk.)

Jó esetben a partnert is be lehet vonni az unalom elleni küzdelembe: ha szeret bennünket és nem a saját egója a legfontosabb neki, akkor aktívan közre fog működni abban, hogy érdekesebb legyen az életünk. Mert az, aki mindenből csak azt hozza ki, hogy velünk van a baj és biztos a barátaink beszélték tele a fejünket arról, hogy milyennek kéne lennie egy jó kapcsolatnak, nyilvánvalóan nem szeret. Ő csak használ minket a saját céljaira. Akit nem érdekel, hogy mi mennyire nyomorultul érezzük magunkat, annak nem vagyunk fontosak. És miért is maradnánk együtt valakivel, akinek nem vagyunk fontosak? 

A párkapcsolati unalom ellen tehát igazán akkor lehet eredményesen küzdeni, ha ezt mindkét fél akarja. És ennek érdekében hajlandóak kilépni a saját komfortzónájukból. Gyakorta javasolják, hogy próbáljanak ki új dolgokat, törjék meg a napi rutint. Ez mindenképp segíthet, de nem elég egyszer megtenni. Olyan élményeket érdemes keresni, amelyek tényleg olyan személyiségjegyeket mutatnak meg a partnernek, amelyekről addig nem tudott. Sőt, a legjobb, ha önmagunkról is olyasmiket tudunk meg, amit addig nem is sejtettünk. 

Leülhetünk beszélgetni kényes, eddig soha nem érintett témákról, vagy elmehetünk egy olyan utazásra, ahol nincs minden a fenekünk alá tolva és szükség lesz problémamegoldó képességünkre, rögtönzésre. Ugyanez kicsiben lehet egy kirándulás, egy nyomozós játék, szokatlan helyszín, amelytől addig óvakodtunk. Nem az a cél, hogy tökéletesen helyt álljunk, hogy menőzzünk, hanem az, hogy együtt éljünk át valami újat, és ha bénázunk, az se gond, mert jókat tudunk nevetni önmagunkon. A párkapcsolati unalom koporsójának első szöge ugyanis a közös nevetés elmaradása. Amikor a játékos gyermeki énünk elbújik és csak az unalmas felnőtt illetve szülői én marad a felszínen. 

Hozzuk vissza a spontaneitást, a nevetést, a váratlanságot, a meglepetést. Akkor van remény számunkra, hogy megszabadulunk az unalomtól.