A humoros férfiak mágiája

Miért van az, hogy a humoros férfiak alapvetően sikeresebbek a nőknél (meg úgy általában az életben)? Sőt, talán nem mondok ostobaságot, ha azt írom, a hölgyeknél sincs ez másként. Valamiért a jobb közérzettel, vicces fellépéssel megáldott csajok is vonzóbbnak tűnnek a másik nem számára.

Három férfitípus kapásból eszembe jut, ha arra gondolok, milyen módon is lehetnek „hatékonyak” a humor valamely válfaját gyakorló pasasok.

Több irányból is közelíthetünk, és persze azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a humornak is több megnyilvánulási formája létezik (ironikus, szadisztikus, helyzetből, szerepekből fakadó, stb. változatok).

A most következő karakterjellegzetességek inkább felidézésre és behatárolásra alkalmasak (akár keveredhetnek is egymással), nem dogmatikus kategóriákat készülök eléd tárni.

Az első, aki beugrik, az a társas szituációkból ismeretes alfa hím típusú férfi, aki mindig borzasztó jó poénokat csinál a nála kevésbé domináns egyénekből, és legyen hímnemű vagy nőnemű az illető, a nevetés igen gyakran a társaság őneki való behódolását fejezi ki, „az én megtehetem, mert tudom, hogy úgyis azt csináljátok, amit én akarok” látszólagos szabadságának komikuma végett. Ebben persze lehet sérülni, és akik szorongóbbak, azok pár ilyen élmény után csak még inkább kerülni kezdik az összejöveteleket és visszafogottabbá, görcsösebbé és zárkózottabbá válnak ilyen helyzetekben. Ez a fajta humoroskodás általában agresszív, másra irányul (esetenként erőszakos is) és akkor igazán hatásos, ha nem teljesen szégyenít meg valakit, mégis zavarba hozza az érintett „célpontokat”, hogy azok aztán tehetetlenségük miatt magukat járathassák le.

(A durva megszégyenítés ellen már evolúciós mechanizmusok dolgozhatnak bennünk, amik által nem engedjük, hogy a közösség valamely tagját aránytalanul és indokolatlanul nagy veszteségnek, büntetésnek tegye ki a csoport vezetője.)

Kicsit arról szól, hogy az illető ezzel a módszerrel indirekt módon pozicionálja magát mások fölé és elfoglalja a hierarchiában általa megkövetelt helyét. A dominanciája miatt elfogadjuk és hozzájárulunk ahhoz, hogy akár a csoport tagjainak önértékelését a humor olykor büntető/jutalmazó mechanizmusain keresztül befolyásolja.

(Saját tipp: figyeljük meg egyszer, hogy egy több fős „bandában” mennyire nem tartjuk viccesnek a nagyon kevés dominanciával rendelkező résztvevő egyén megnyilvánulásait, sőt sokszor még kínosnak is érzékeljük ezeket, összevetve a magas státusszal bíró tag néha ordenáré és jobban belegondolva egyáltalán nem frappáns közbevetéseivel)

A hangsúlyosan erre emlékeztető férfiak nem szórnak annyira „intelligens poénokat”, találó megjegyzéseket, vonzerejük inkább „leszarom magabiztosságukból” ered.  Ahogy megfigyeltem efféle történéseket, ez a gondtalanság (mely mögött nemegyszer empátiahiány is rejlik) kíváncsiságot válthat ki a nők legtöbbjéből és arra készteti őket, hogy elkezdjenek azon gondolkodni: vajon mivel rendelkezik ő, amiért ezt megengedheti magának?

Az öniróniával megáldott karakter a másik befutó. Ehhez már fejlettebb intelligenciára és némi önismeretre is szükség van, sőt akár kreativitásra és elvonatkoztatási képességre is, mégis a hatásosság azon alapszik, hogy az a férfi, aki ezt a stílust követi egyfajta önszeretetet sugároz és kommunikál a külvilág számára. Ebből az okfejtésből kikövetkeztethetővé válik, hogy az intelligencia közvetett módon befolyásolja a másik nemnél való sikerességünket. Ergo: a minőségi humorhoz szükség van valamennyi IQ-ra, de ez az adottság csak egyéb személyiségjellemzők (önelfogadás, kezdeményező képesség, stb.) együttesével megnyilvánulva hozza meg a kívánt eredményt. Gondoljunk például egy olyan egyetemi professzorra, aki zseniális agyával mégis magányosan ücsörög zárt ajtaja mögött és messze elkerülik kívánatos hölgyeményei.

A „láthatóvá teszem magam és merek viccet csinálni a gyengeségeimből” szemlélet, gyakorlóját körbevevőket is megerősíti abban, hogy: valóban, egy kongruens és az életben magát könnyeden és szégyenérzet nélkül elhelyező személyiséggel van dolguk.

(Tipp: ismét evolúciós pszichológiai logikával érvelve: ha egy férfi szégyenkezik valami miatt, akkor valójában azt kommunikálja: nem vagyok alkalmas az életre, van bennem valami elfogadhatatlan és rossz, az önirónia ennek pontosan az ellenkezőjét közvetíti. A szégyen mindig az „énre”, a személyiség „magjára” önmagában utal vissza)

Aztán és ezzel már afféle általános tanulság felé terelem az írást, ismeretesek olyan pasik, akikben lakozik valamiféle „szabad gyermeki minőség” és játékra hívva az őt körülvevőket, bevonja mindannyiukat egy sokkal absztraktabb, önfeledtebb és kötöttségektől mentesebb realitásba.

Ez sokak számára jelent motivációt és fellélegzést, ugyanis, ha örökérvényű konzekvenciát keresünk, azt minden bizonnyal állíthatjuk, hogy: azért vonzóbban a humoros férfiak, mert mellettük hosszú távon, valószínűsíthetően pozitívabb érzelmeket élhetünk meg. Ismét az evolóciós lélektant előhívva, bizonyított kutatási tény, hogy a pozitív emóciók hosszú távon adaptívabbak a negatívaknál (utóbbiakra is szükség van, azonban a tartós szomorúság, gyász, harag, stressz vagy félelem bizonyára tudjuk, hogy milyen hatásokat képes okozni, akár egészségügyileg is). A humoros férfiak így mondhatjuk, hogy a közösség életben maradását szolgálják.

Összegzésül: a humor, találkozzunk annak bármely arcával, kétségtelenül megkönnyíti az életünket és azt hiszem fejleszthető is azáltal, ha személyiségben spontánabbá, bátrabbá, elégedettebbé, gondolkodásban pedig nyitottabbakká és a világ dolgaival kapcsolatosan lényegesen tájékozottabbá válunk.

Forrás:

www.randidoctor.hu

Írta: Lázár Gergely