A kudarcokért is hálás lehetsz

Hányszor mentél már haza azzal a kellemetlen, keserű, felemás érzéssel, hogy a fenéne, megint kudarcot vallottam, elvétettem a lépést, valami miatt nem működött a dolog? Kudarcot vallunk a tanulásban, a munkában, a sportban, elkönyvelünk kisebb és jelentőségteljesebb vereségeket. de talán a magáéleti kudarcaink fájnak a legjobban. Mikor úgy érezzük, hogy személy szerint bennünket utasítottak el, és mikor ebből arra a következtetésre jutunk, hogy nem érünk semmit.

A kudarctűrő képességünk pedig az egyik legfontosabb, amivel fel kell vérteznünk magunkat. Jó esetben már gyerekkorban megtanuljuk, hogy ne omoljunk össze minden sikertelenség miatt, és soha ne kételkedjünk abban, hogy szerethetőek vagyunk, ha az adott helyzetben éppen vissza is utasítottak. Ezért nem mindegy, ki mit hoz a gyerekkorából. De ha akkor nem kaptuk meg azt a biztonságot, azt az eszköztárat, amely segít a sikertelenségek feldolgozásában, akkor felnőtt korunkban kell ezt pótolnunk. És a társkeresési út tökéletesen alkalmas ennek az eszköztárnak a kidolgozására. Vagyis az ott megélt kudarcokból építkezhetünk és felkészülhetünk arra a pillanatra, amikor már sikereket is elkönyvelhetünk, sőt, eljuthatunk ahhoz a ponthoz, amely a döntő sikert is elhozza.

De ehhez se a kudarckerülés, se a kudarc kifejezett keresése nem alkalmas módszer.

A kudarckerülő ember úgy áll hozzá a dologhoz, hogy semmit nem csinál. Ha nem kezdeményez, nem is utasítják vissza, nem kell kudarcot elkönyvelnie. Meggyőzi magát arról, hogy neki nem is kell partner, mert az minek... Az összes nő/férfi gonosz, és őt úgyis mindenki becsapja, neki nem terem babér. Vannak, akik hatalmas elméleteket gyártanak az ellenkező nemről, nőgyűlölővé vagy férfiutálóvá válnak, és folyamatosan azt nézik, hogy milyen további érvekkel támaszthatják elő teóriáikat a másik nem globális mérteű összeesküvéséről saját nemük elveszejtése kapcsán. A békésebb kudarckerülők megelégszenek azzal, hogy elvonulnak valahová, és aszexualizálják magukat, legalábbis mindent megtesznek annak érdekében, hogy ez sikerüljön. Bár olyannal is találkoztam már, aki józan állapotában kerülte a kudarcot, begyógyszerezve viszont pont, hogy kivívta maga ellen a sorsot.

A kudarckereső ellenkező irányból közelít. Direkt (bár leginkább tudatalatt) olyan célokat tűz ki maga elé, amelyek számára elérhetetlenek. Mondjuk csakis csinibabáknál próbálkozik, bár nyilvánvalóan esélytelen. Mivel a sikertelensége kódolva van, újra és újra megússza, hogy valódi kapcsolatot alakítson ki valakivel. Álmodozik egy teljesen idealizált, róla mit sem tudó ábrándképről, és miközben ezzel van elfoglalva, kihagy minden valódi lehetőséget, elhitetve magával, hogy ő csak túl válogatós, túl emelkedett szellem, ő nem fog kompromisszumokat kötni. Vannak, akik eljutnak egy-egy kapcsolatig, de azon belül aztán mindent megtesznek a kudarc érdekében - sokszor azért, mert szülői parancsként azt kapták, hogy soha ne legyenek boldogok... (lásd Erik Berne: Sorskönyv)

Mégis, hogyan kezeljük akkor a kudarcainkat, és mit tehetünk a siker érdekében? Tudatosítsuk magunkban, hogy a társkeresés is olyan műfaj, mint bármi más az életben: nem nyerhetünk mindig. Készüljünk fel a kudarcokra is. Ne szívjuk mellre őket. Van, hogy tehetünk arról, ami történik, de van, hogy egyáltalán nem a mi hibánk, ha zátonyra fut egy ismerkedés, vagy egy már-már kialakult kapcsolat.

Igen hasznos lehet, ha az első keresűség elmúltával elemezzük, hogy vajon mi is történt, és mi magunk mennyiben vagyunk felelősek a kudarcért. Vajon történt-e már a múltban hasonló, nem olyasféle mintáról van-e szó (mondjuk egy állandó játszmáról), ami szisztematikusan elvezet bennünket a szomorú végkifejlethez. Egy barát vagy szakember segítsége sokat jelenthet - kívülről mindig másképp néz ki egy történet. (Még akkor is hasznos lehet egy barát véleménye, ha ő sem sikeres a társkeresésben, mert lehet, hogy a mi sikertelenségünk okára rálát, míg a sajátjára nem... Míg ez fordítva is igaz lehet. Még a szakemberekszámára is az a legnagyobb kihívás, hogy a saját működési mechanizmusaikat elemezzék, és azon változtatni tudjanak.)

Ha a hiba nem a mi készülékünkben volt, hanem a partnerben, akkor azt a kérdést tegyük fel magunknak: vajon tudatalatt nem direkt választunk-e olyan partnert, akivel nem jutunk dűlőre. Mert nem hiszünk a boldogság lehetőségében (ismét a szülői parancsra hivatkoznék), vagy nem gondoljuk magunkat méltónak a boldogságra?

Visszanézve persze könnyű ezt mondani, de mikor már elértük a "megvilágosodást", megtaláltuk azt, akit kerestünk, kirajzolódik előttünk az is, hogy mi szükség volt a kudarcainkra. Mert, ha valóban képesek vagyunk építkezni belőlük, akkor bizony a hasznunkra válnak. Mire azon a sok akadályon átvergődünk, amelyben annyi vereséggel szembenéztünk már, új emberekké válunk, és ez az új ember már igazán megérdemli a boldogságot.

Tudom, ha még csak elkezdtünk járni az úton, nehéz elfogadni, hogy a kudarcok is jók valamire... Pedig így van. Persze csak akkor jók, ha építkezünk belőlük, és se nem kerüljük, se nem keressük őket.