A tápláló és az éheztető vonzalomról

Vannak vonzalmak, amelyek táplálnak, energiákkal töltenek fel és előre visznek bennünket, és vannak olyanok, amelyek szinte kiszívják az erőinket, leginkább a sóvárgás és az éhezés jellemző rájuk: csak felkeltik a vágyainkat, de soha nem csillapítják.

Valószínű, hogy mindenki átélt már éheztető vonzalmat (angolul attraction of deprivation, a valamitől való megfosztásra épülő vonzalmat), de az nem biztos, hogy tápláló, inspiráló szerelme (attraction of inspiration) is volt már. A cél pedig az lenne, hogy ilyet találjunk, és ezt a hagyományos játszmázással biztosan nem tudjuk elérni. Aki a csiki-csuki játékra, a kiéheztetésre, a morzsák odadobálására és a magyarázat nélküli eltűnésekre építi a szerelmi életét, az egyáltalán nem akar igazi szerelmet, és valószínűleg alkalmatlan normális kapcsolatra.

De mindannyian tudjuk, hogy az érzelmi vampok mennyire vonzók tudnak lenni. Főleg, ha tetszetős külsejük van, és narcisztikusak, ügyes manipulátorok. Mégis, hogyan kerüljük el a hasonló személyiségeket? Ha zsigerileg hozzájuk vonzódunk, akkor mit tehetünk ez ellen?

Ken Page párterapeuta szerint a vonzalmat erőszakkal kikényszeríteni ugyan nem lehet, de nevelni igen. Az éheztető, gyötrő szenvedélyek ugyanis valami olyan, bennünk rejlő tulajdonságra vagy tulajdonságok halmazára vezethetők vissza, amelyeket el akarunk titkolni, vagy csak a többi ember elől, vagy magunk elől is. Amíg ez a „sötét oldal” nem kerül ki a világosságra, amíg megoldatlan személyiségproblémáink vannak, addig nem leszünk képesek pozitív, tápláló vonzalmat érezni, és maradunk a bennünket gyötrő változatnál.

Ken Page szerint az is hiba, ha állandóan a saját vonzerőnkkel vagyunk elfoglalva, vagyis azzal, hogy a külvilág által sugallt módon dögösebbek, szebbek, gazdagabbak legyünk, illetve profi módon tudjunk felszedni és az ujjunk köré csavarni minél több nőt/férfit… Attól, hogy felszedünk és az ujjunk köré csavarunk embereket, akikhez aztán semmi közünk nem lesz, nagy valószínűséggel nem leszünk boldogabbak, legfeljebb az egónk fog hízni.

Persze akadnak bőven, akik ezt összekeverik a boldogsággal, mert ideig-óráig tényleg felemelő lehet a diadalmámor, de az ilyesmi elég sekély öröm, és a valódi boldogsággal köszönő viszonyban sincs. Persze senki nem mondja, hogy ne igyekezzünk vonzók lenni, de ha a vonzalmaink irányát változtatjuk meg, az sokkal közelebb vihet a célhoz.

Nem könnyű és gyors folyamat ez, annyi biztos, a beidegződésekkel szembemenni mindig nehéz, ráadásul lehet, hogy olyan belső bizonytalanság jellemző ránk, hogy partnereinket sokkal inkább a külvilág, a haverok, barátnők ízlésének megfelelően válogatjuk, minthogy a saját vágyaink után mennénk. Akkor számítunk menőnek, ha modellnek kinéző lánnyal jelenünk meg, akkor is, ha talán nekünk ez az alkat, ez a stílus nem is tetszik, és valami természetesebbre vágyunk? Vagy akkor, ha a környezetünk etalonjait figyelmen kívül hagyva felvállaljuk a saját ízlésünket?

Egy felnőtt ember nem a haveroknak és nem a barátnőknek választ partnert, hanem önmagának. Nem a családnak és a főnöknek akar imponálni, hanem a boldogságot keresi. Nem akar örökké olyan szekér után futni, amely nem veszi fel, csak, mert az ki van cicomázva…

Talán soha nem is volt részünk olyan kapcsolatban, amelyből erőt meríthetünk, amelyben minden természetesen jön, nincsenek drámák, szakítások, sértődések, hisztik, idegőrlő várakozások. Hanem megértés, meleg szeretet, derű és persze szenvedély van – mert attól, hogy egy kapcsolat nem viharos, még lehet nagyon szenvedélyes, bár a könyvek és a filmek mindig megpróbálják az ellenkezőjét bizonyítani.