Az udvarlás első lépései / 2. rész

Írta: Lázár Gergely

Ott hagytuk abba, hogy a negatív berögzüléseken, ha nehezen is, de lehet változtatni és jobb felvállalni félelmeinket és gyengeségeinket, ha párkapcsolatot szeretnénk kezdeményezni, mint nem tenni semmit, csak nézni, ahogy elmegy az élet (és a Nagy Ő) mellettünk. Az őszinteség mindig szimpatikusabb, mint a csigaházba húzódás vagy ennek ellenkezője, a túlkompenzálás.

Ha sok a negatív tapasztalatunk, persze nehezebb lesz a dolgunk, és mivel komfortzónánkon kívül esik az, hogy könnyedén kapcsolatot teremtsünk valakivel, aki tetszik nekünk, ki is billennünk majd az egyensúlyunkból. Bénázni fogunk, olykor ügyetlen, esetlen húzásaink lesznek. Ha tudjuk magunkról, hogy gátlásosak vagyunk, első lépésként azt javasolnám, hogy tanuljunk némi öniróniát.

Eljött hozzám nemrégiben egy húszas éveiben járó srác (nevezzük most Istvánnak, egyébként nem így hívják), aki szintén ilyen gondokkal küzdd és feltettem neki a következő kérdést: Te egyébként milyen kapcsolatban vagy a "balfasz" Istvánnal?

Nem voltak túl jó viszonyban, így elkezdtünk arról beszélni, hogy mennyivel szerethetőbb és szórakoztatóbb egy nő számára egy esetlegesen szerencsétlenkedő krapek, mint valaki, aki supermant próbálja utánozni, de nem nagyon sikerül neki. Fordítva hasonlóképpen így van ez. Én is ebbe a kategóriába tartozom és ki is fejlesztettem magamban egy elég jó készségét az önirónia használatára. Egy értelmesebb nőnél, aki nyitott rám, általában be is jön.

Múltkorában megszólítottam az utcán egy hölgyet és a beszélgetés harmadik mondatánál jöttem csak rá, mekkora állatságot mondtam. A csajszi az utcasarkon állt, én a következővel szólítottam le: Szia! Szimpatikusnak tűntél, úgyhogy ide kellett jönnöm hozzád. Gondolom, nem dolgozol...

Természetesen eszemben sem volt lekurvázni, vagy megsérteni, szimplán csak "balfaszkodtam". Ott ez nekem fel sem tűnt, de utána jót röhögtem rajta a barátaimmal. Rájöttem arra, hogy ugyan nem vagyok annyira "normális és könnyű eset" ebből a szempontból, mint az, akinek soha életében nem volt ezzel problémája, és akinek ez a világ legtermészetesebb dolga, de van egy hatalmas előnyöm is. Sokkal szórakoztatóbb vagyok, mint az átlag, már csak önmagam számára is. Szerencsére ő meg nem értelmezte a mondatot magában pejoratív formában, mert valószínűleg hamar egy pofonnal váltam volna el tőle a telefonszáma helyett :).

Szóval a jó megközelítésnek ez a kiindulópontja szerintem. Én nálam eljött egy pont mikor úgy éreztem döntenem kell. Vagy gyűlölöm magamat azért, mert ilyenfajta hiányosságaim vannak és fájdalomherceg leszek, vagy stand-up comedyt csinálok saját magamból. Az utóbbi mellett tettem le a voksot.

Ha alapvetően pozitív szocializációs körülményekkel és múlttal rendelkezünk, nincsen ezzel különösebb gondunk, ha viszont gátlásosak vagyunk, akkor fogjunk úgy hozzá a dologhoz, hogy először megtanulunk magunkon nevetni, mert így sokkal könnyebb lesz.

Nekem  egyik kedvenc ars poeticámat adja a következő gondolat: „Amit csinálok azt komolyan veszem, de magamat nem.” Tehát megtisztelem a nőt, odafigyelek arra, amit mond, de mindeközben tudom azt is, hogy milyen hibáim és nehézségeim vannak, ezeket pedig nem nagyítom fel, vagy, ha mégis, akkor hamar ráébredek arra, hogy, ha nem fogadom el saját magam, akkor inkább jobb, ha nem is kezdeményezek soha többet, mert az egész életem csak egy tömör önsajnálat és gyászmenet lesz. Így tulajdonképpen nincs semmi, amitől félnem kéne a kezdeményezés során, ugyanis nincs mit rejtegetnem. A „lebukástól” való félelem, épp ezért nem fog megjelenni, ugyanis ebben az esetben csak ennek lehet realitása.

Forrás: www.randidoctor.hu