Külföldön él, mit tegyek? Lehet közös jövőnk?

Talán éltél már távkapcsolatban. Talán olyanban is volt már részed, amikor partnered és téged országok, esetleg kontinensek választottak el. Annyi bizonyos, hogy rengeteg áldozattal és alkalmazkodással jár az, ha valaki egy ilyen kapcsolati formába megy bele és azt meg szeretné tartani.

Az első és talán a legnehezebb az, hogy megtanuljuk késleltetni a szükségleteinket akkor, ha így döntünk. Egy felnőtt ember erre alapvetően képes, ugyanakkor vannak bizonyos határai ennek is. A hiányosságok egy elfogadható szintig kompenzálhatóak, de vajon meddig? Egy esti meghitt beszélgetést pótolhat a skypeos konzultáció? Az ölelést helyettesítheti a telefonon küldött puszi? Valamennyire igen.

Érdemes megjegyezni, hogy bár furán hangozhat, de vannak olyan személyiségű egyének, akik alkalmasabbak erre és olyanok is, akik kevésbé. Például, ha valaki gyermekkorában kislányként azt tanulja meg, hogy csak félévente kétszer látja az édesapját, szülei kapcsolati mintájában pedig ugyanezt a dinamikát véli felfedezni, annak elfogadhatóbb lehet az a későbbiekben, hogy havonta csak egyszer lássa kedvesét, vagy még annyiszor sem.

Tehát, amit elsőként érdemes megfontolni az az, hogy a két fél kész e arra, hogy efféle kapcsolatot tartson fenn. Hiszen egy ily módon létrejött helyzet (melyben a szerelmeseket óriási táv választja el), már önmagában felveti annak a kérdését, hogy miért pont egymást választották?

Általában ritkábban fordul elő, hogy egy meghitt kapcsolat elején a pár egyik tagja máris külföldre költözik és ott vállal munkát, hiszen a párkapcsolat első szakasza hagyományos formában a szimbiózisról szól, az együttlétről, arról, amikor igyekszünk minél több időt eltölteni kedvesünkkel. Tehát az anyagi célok érdekében történő szétköltözés inkább a kapcsolat későbbi időpontjára valószínűsíthető, akkorra, amikor már az előbb említett szoros szimbiotikus viszony kissé lazult és mindenki elkezdte magát újra autonóm személyként meghatározni. Ezen időszak bekövetkeztekor jöhet el logikusan az, hogy a páros egyik résztvevője akár távolabb kezdjen el élni és ott vállaljon munkát. Rossz esetben, egy kihűlt felállás ehhez bőséges táptalajt szolgáltat, mondhatni egérutat jelent a kilépésre.

Mi a helyzet akkor, ha a távkapcsolati szituáció oly módon jön létre, hogy az ismerkedni vágyó felek már kiindulásként úgy találkoznak, vagy úgy kezdenek el levelezni, hogy túl nagy a közöttük lévő földrajzi eltérés? Klasszikusan ilyenek a nyári szerelmekből, vagy külföldi utazásokból induló románcok.

Ha a szerelem lángjai felcsapnak, akkor egyúttal a motiváció is megszületik arra, hogy az akadályokat le lehessen küzdeni. Azt hiszem, vannak olyan életbeli ajándékok, amiket nem érdemes „elrontani” a tudatos tervezéssel. Karrierünket, racionális életpályánkat megrajzolhatjuk, akár szegmensekre bonthatjuk és kivethetjük belőle a felesleges salakot, a szerelmi életünkkel azt gondolom más a helyzet.

Ha találkozunk valakivel, akiben megtaláljuk azt, amire igazán vágyunk, akkor ez elegendő indokot szolgáltat arra, hogy a jövőbeli perspektívát is látni lehessen. Céljainkat megvalósíthatjuk akár külföldön is, azonban nem biztos, hogy egy élet elég arra, hogy találjunk egy számunkra legalább annyira megfelelő személyt, mint akit egyébként elhalasztanánk csak azért, mert úgy érezzük nem alkalmas az időpont a tervezésre. A döntési dilemma ezért inkább a bátorság fogalma körül forog, hiszen sokat kockáztathatunk azzal, hogyha mindent feladva a másik után futunk azért, hogy a nyakába ugorhassunk. A megoldás a kapcsolatban résztvevők prioritási sorrendje adhatja meg. Két karrierista ember számára bőven elegendő lehet a havi egy találka, családcentrikus egyéneknek kevésbé. Persze ezt az intenzív érzelmek felülírhatják.

Így érdemes összevetni az ebből adódó eltéréseket és összecsengéseket, majd nem elszalasztani a lehetőséget azért, mert a kivitelezés nehézségekbe ütközik.

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu