Irreális elvárások... Te miért vagy tökéletes?

Senki sem tökéletes. Ezt már megállapították a nagyok. Kár, hogy elhittük.

Hiszem, hogy csörgedezik az ereinkben valami folyócskaféleség, ami mintha egy kozmikusan teljesebb minőség irányába mozgolódna, no de ne tévesszen meg téged ez a csörgedezés, ugyanis nem tökéletesről, hanem teljesről írtam az imént. Bár a kettő nem zárja ki egymást.

Az, hogy valakit elvárások mozgatnak, bizonyos mértékig rendben van, mindazonáltal javaslom, hogy az elvárás kifejezés helyére helyettesítsünk be valami szeretetteljesebb szócskát, mondjuk azt, hogy: IGÉNY. A kettő ugyanis élesen különbözik, legfőképpen a motivációs háttérben. Másrészt pedig abban az erőteljes, erőszakos hatásgyakorlásból fakadó destruktivitásban is, amit az elvárások képesek okozni a célszemélyekben, legyenek azok munkatársak, szerelmi partnerek, vagy barátok.

Ez a differencia abban nyilvánul meg, hogy az IGÉNY lehetőséget tartalmaz, amit nem feladat teljesíteni, csupán opcionálisan választható. Lassan harminc felé közelítve úgy érzem, teljesen hiteles lehet a számból az a mondat, hogy olyan nővel van igényem kapcsolatba lépni, aki hajlandó vállalni a felelősséget értünk és éretten, viszonylag játszmák nélkül, egyenesen kommunikál velem. Ez a döntés logikusan magával vonja azt az okozatot, hogy, aki nem képes erre, azzal nem fogok összejönni. Ugyanakkor ebben az elhatározásban nem lesz minősítő töltet, nem jelentem ki, hogy a még ezeket a készségeket meg nem szerzett hölgyike gyerekes és szánalmas, csupán elfogadom, hogy nem rendelkezik azokkal a vonásokkal, ami számomra lényeges. Emiatt pedig továbblépek.

Egy igény megfogalmazása során nem a körülöttem lévő világban előforduló élmények „rossz illetve jó” minőségéről közlök állításokat, helyette szemlélődök és tudatosítom magamban, hogy a dolgok nem valamilyenek, hanem egyszerűen csak vannak. Valójában a hiteles önismeret is erről szól. A mélyebb önismerettel bíró személyek sem prominánsabbak halandó társaiknál, inkább szemlélik azt, ami történik bennük, az őket érő tapasztalatok hatására egyfajta ítéletmentes attitűddel és hozzáállással. Ha pedig ez nem sikerül, mert olyasmivel kerülnek szembe, ami mégis megbotránkoztatja, feldühíti, vagy kibillenti őket az egyensúlyukból, akkor a számukra szükséges „regenerálódási idő” után teszik tovább a dolgukat.

Egyik kliensem épp egy mélypontját élte meg párkeresési kudarca miatt és arról panaszkodott nekem nagyjából két hete, hogy ilyenkor különösképpen ki nem állhatja magát, mert nem csinál semmi értelmeset. Erre válaszként mindössze annyit feleltem, hogy tartsa tiszteletben a forrásait. Fogalmazhatnék úgyis, hogy joga van szarul lenni. Nem elvárás az, hogy akkor is 120%-on kell pörögnie, amikor erre nem képes. Ha már jobban érzi magát, akkor folytassa, amit elkezdett. Ennek az elfogadása igen paradox hatást kelt, ugyanis, ha elfogadunk valami olyat, amit egyébként úgy érzünk, hogy elfogadhatatlan elfogadni, akkor pont ezzel lehet megszüntetni a helyzetet tápláló frusztrációt és alkalmatlanságérzetet. Olyan ez, mint valamiféle kétszeres disszociáció. Látom, hogy rosszul vagyok attól, hogy rosszul mennek az ügyeim. Attól ez még rendben van.

Az elvárások (a társkeresésben is) jórészt valamilyen belső kielégületlenségből, hiányból, elégedetlenségből fakadó kivetítésen alapuló mechanizmusok. Milyennek kell lenned? Hogyan kell viselkedned? Mit kell mondanod?

A legkártékonyabb a túlzó elvárásokban nem is a kényszer jelenléte, hanem a trancsírozás. Előfordulhat, hogy tetszik nekünk valaki, aki ugyan nem felel meg minden egyes szempontból annak a képnek, amit megálmodtunk és ilyenkor könnyen előkerülhet a hentesbárd, ami felkockázza majd a partnert és elkülöníti az emészthető és a kukába dobandó részecskéit.

Előbb-utóbb, ha valós önismeretre teszünk szert és szenvedünk az elvárásaink keltette feszültségektől és kudarcoktól, rájöhetünk arra, hogy rossz helyre tettük az előjelet. Nem az emberek személye elé rakhatunk pozitív vagy negatív rovásokat, hanem az általuk végrehajtott cselekedetek eredményezhetnek hiányról, illetve szeretetteljességről árulkodó következményeket.

Az emberek nem azért tökéletesek, mert mindig helyesen viselkednek, hanem azért mert tetteikkel teremtik meg azt a viszonyítási alapot, ami által értelmezhetővé válik az a teljesség, amit akár egy vetítővásznon is észrevehetsz. A fény blokkolásával látható a sötétség. Nem pedig a sötétség hiánya jelenti a világosságot.

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu