Miért a „legjobb” arcunkat mutatjuk az első randin?

Sokszor ismételgetett társalgási téma az a tapasztalat, mely szerint a többség az első randi alkalmával igyekszik magát lehetőleg minél pozitívabb és kívánatosabb fényben feltüntetni, ama becses célból, hogy a másik motivált legyen a folytatásra, ők pedig ne essenek ki a szigorú rostálás során.

Valóban így van ez?

Időnként megkapjuk a világ legparadoxabb és legmegvalósíthatatlanabb tanácsait: „Csak legyél természetes és spontán!” Ha jobban belegondolunk, elég nehéz teljesíteni egy ilyen feladatot, hiszen abban a pillanatban, ahogy elkezdünk neki eleget tenni, máris ott vagyunk, ahol a part szakad, hiszen az, hogy meg akarunk felelni a „legyél természetes és spontán” felszólításának, egyből tudatossá és görcsössé tesz minket.

Lehet azzal a személlyel bármit is kezdeni, aki nem tudja magát adni randi szituációkban, ehelyett a kedvező énjének bemutatására törekszik? Egy szintig igen, az önbizalom fejlesztése lényeges, ezzel együtt azt gondolom, hogy egyszerűen vannak szorongóbb, érzékenyebb, gátlásosabb emberek, akik, ha megfeszülnek, sem lesznek képesek soha a totális feloldódásra minden szituációban. Ha ezt el tudják fogadni, máris több esélyük van a könnyedségre.

Van itt azért egy félreértés. A legjobb arcunk mutatását általában a helyzettel kötjük össze és azzal érvelünk, hogy „hát nem vagyok hülye, egy állásinterjún sem fogom azt mondani, hogy gyakorlatlan, analfabéta pancser vagyok, aki képtelen megfelelni a felé támasztott elvárásoknak, így egy randevún is fontos, hogy az előnyösebb vonásaimat vegyék észre és arra építsenek!”

Két különbséget (sőt, akár többet is) minimum összegyűjthetünk akkor, ha egy első randi és egy állásinterjú között akarunk határvonalat húzni.

1. Az állásinterjúk túlnyomó hányadán az elvárások nagy része tudatos, fix és mozdíthatatlan (ergo vagy van papír, tapasztalat, stb. vagy nincs munka), a randevún ennek ellenére bármennyire is azt gondoljuk, hogy nekünk csak A vagy B típusú ember lehet megfelelő, mégis választhatunk C-t is a legvégén (mivel a társválasztás motívumai nagyrészt tudattalanok). Egy céges interjúztatásnál azért ez ritkán fordul elő.

2. Az állásinterjúnak egy célja van: feltérképezni a jelentkezőt azon attribútumok alapján, amik szükségesek a munka elvégzéséhez, a randinak ettől eltérően nem célja, inkább iránya van. Van-e értelme újra találkoznunk, közös utat követnünk? Sokszor kimondatlan, egyszerű non-verbális jelekből leszűrhető a válasz, még a HR-es kolléga általában nyílt üzenetben közvetíti felénk a döntését.

Mindebből kikövetkeztethető, hogy az állásinterjú egy ki nem mondott, de egyértelmű megegyezés alapján történik, amiben nyilván ugyanúgy ránk törhet a megfelelési kényszer, előnyös arcunk helyett viszont azokat a készségeinket, végzettségeinket és tulajdonságainkat prezentáljuk, amikre szükség van ahhoz, hogy felvegyenek minket.  Általában tudjuk előre, hogy mit akarnak tőlünk, még egy randin csak feltételezhetjük mindezt és maximum következtethetünk bizonyos igényekre a másik viselkedéséből, aminek vonatkozásában igyekezhetünk ezeknek eleget tenni (gyakran ez pont a visszájára fordul), vagy maradhatunk önmagunknál, hitelesen, már amennyire ez sikerül.

Ha a „klasszikus” ismeretlenből randizós szisztémát követjük, akkor igaz leginkább „az első benyomás rengeteget számít” kijelentés és tény, hogy ezen élményünk erős referenciaként szolgál a későbbiekre nézve is, mivel egy adott, érzékelt személyiségjegy köré rendelhetünk még akár öt másikat is (pl. ha valaki gáláns és udvarias, akkor hihetjük, hogy hosszú távon is figyelmes, megbízható személy). Vannak minimumok, amik az öltözködésre, illatra, stb. vonatkoznak, ezeket nem árt észben tartani.

Ugyanakkor a kezdetben mindenki a jobb arcát mutatja jelenség előteremthető azzal a várakozással és vágyakozással is, mely az „igaz szerelem és a nagy Ő” hajszájában reménnyel tölt el minket és ennek eredményeként pozitív köntösbe öltöztethetjük alanyunkat rögtön a legelején, a csalódás elkerülése végett.

Ahogy előzetes tapasztalatink, sérelmeink nincsenek még egy adott személlyel kapcsolatosan, úgy könnyebben és szívesebben hozzuk neki a jó formánkat, ami nemegyszer a vélt biztonság megszerzése után rögvest alábbhagy.

Meg persze számít a környezet, ahogy a másik személye is. Például egy nálunk dominánsabb, tekintélyesebb ember társaságában alapvető némi megfelelési vágy és a nála való bevágódás miatt, a mi szerintünk ő általa elismerésre és elfogadásra méltóbb oldalunk kidomborítása. Ez egy érzelmi és evolúciós törvényszerűség (a mi túlélési esélyeinket növeli, ha az erősebb fél gondoskodik rólunk, vagy befogad a „hordájába”). Tenni nem igen lehet ellene ott és akkor, csupán azzal, ha figyelünk arra, hogy amennyire lehetséges, őszinték maradjunk.

Szóval: a konklúzió nem más részemről, mint az, hogy fogadjuk el: nem úgy vagyunk összerakva, hogy minden körülmények között képesek legyünk az önazonosságra, de legalább próbáljuk megérteni, hogy mikor és miért siklunk ki és ez hogyan hat egy potenciális partnerre nézve.

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu