Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Mivel lehet segíteni a félénk férfiaknak?

Írta: Lázár Gergely

 

A címben rejlő kérdésfeltevés kissé irrelevánsnak tűnik akkor, ha elkezdünk azon gondolkodni, hogy a félénk pasas egyáltalán hogyan jut el odáig, hogy valakit elhívjon találkozóra. Mégis az esetek nagy százalékában ezek az emberek is próbálkoznak, igyekeznek társat találni és használni azokat a saját maguk számára hatékonynak tűnő stratégiákat, melyekkel valamennyire érvényesülni tudtak.

A félénkség, mint olyan egyfajta maladaptív megküzdési stratégia, mely a kudarcélményeken keresztül kialakuló önbizalomhiányból és az ebből fakadó negatív énképből származik. Félénknek lenni annyit jelent, hogy nem merjük elvenni az élettől azokat a szépségeket, melyekre úgy érezzük, hogy valójában szükségünk lenne. Persze a háttérben meghúzódó tényezők is megérthetőek. Ki akarja odanyomni a saját kezét az égő kályhához akkor, ha már ezerszer megégette azt?

Senki nem szeret olyan helyzetekbe belemenni, ahol állandóan kudarcok érik. Legutóbb elmentem plázába nőkkel ismerkedni egy olyan jól szituált, intelligens, negyvenes férfival, aki hasonlóképpen félénk természetű és jelenleg társtalan. Pár perc tetvészkedés után felbukkant egy csinos középkorú hölgyemény és megragadva az alkalmat arra buzdítottam a krapekot, hogy szólítsa le. Arra próbálom rávezetni a hímeket, hogy ezt ne bonyolítsák túl, legyen minél egyszerűbb, autentikusabb a helyzet, mondják ki, amit gondolnak, ha szimpatikusnak, elbűvölőnek, pozitív kisugárzásúnak látják a kiszemeltet, akkor azt. Ez bár nem volt könnyű hadművelet, de végül célba ért. Kellemes beszélgetés kezdődött, ahol a kissé bár zavarban lévő, de a helyzetet mégis kontrollálni tudó nő elmesélte, hogy épp most tervezik az esküvőjüket a párjával. Az időzítés így nem volt a legmegfelelőbb, mindazonáltal nem koccoltatta le a próbálkozót, imponált neki az őszinte, kertelés nélküli, bátortalan, de mégis egyenes fellépés.

A társalgás a vége felé közeledett, majd a hölgyike megkérdezte az őt megszólító urat, hogy ugye nincs barátnője? Ezt logikailag nem volt nehéz kikövetkeztetnie, hiszen, ha lett volna társa a pasinak valószínűleg nem szólította volna le. Az ezt követő záró mondatot már némi kedves jóindulattal és biccentéssel tarkítva ejtette ki a száján:

„Pedig megérdemelnéd, hogy legyen.”

Jómagam nem vetem el a szociáldarwinista tanokat, sok igazság van bennük. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy rengeteg magányos férfi él Magyarországon, akik egy közkeletű és ragályosan terjedő járványban szenvednek. A kishitűségben. Ennek lélektani okai között szerepelnek a hátrányos szocializációs tényezők ugyanúgy, mint az érzékenyebb temperamentum és még sok más egyéb. Ezek az emberek elhitték másoknak, hogy ők nem érnek semmit a párkeresés piacán és az újabb és újabb ismerkedési kísérletek helyett inkább egyedüllétet kedvelő tevékenységi formákban próbálják szublimálni fennmaradó energiáikat. Majd mikor nagy nehezen rászánják magukat némi társasági aktivitásra, kapnak két tökönrúgást és menekülnek is haza. Ahogy Adler mondaná, reggel elindulnak a pofonjukért, majd addig mennek, amíg meg nem kapják azt. Ebben nekik is megvan a maguk felelőssége. De nemcsak ők tehetnek róla.

Nagyjából egy éve beszélgettem egy egyetemista évfolyamtársnőkkel, aki a kifejezetten domináns férfiakra bukik. Az ő ars poeticája a „hulljon a férgese” felkiáltásra rímel rá, vagyis részéről akár ki is pusztulhatnak azok a férfiak, akik életképtelenek. Sajnos ez a hozzáállás pontosan ezt is eredményezi. A nők hamar feladják a hitüket ezekben a manusokban.

Egy félénk pasit nem tutujgatni kell, vagy mentegetni, hogy nem ő tehet arról, hogy ott tart ahol. A szabadságharcukat nekik kell megvívniuk, nem másoknak. De ők is megérdemelnek némi bíztatást.  Ha randevút kezdeményeznek, akkor ezt lehet respektálni, úgy, ahogy azt is, ha összeszedik a bátorságukat és elmennek egy találkozóra. Nem életképtelenek, hanem annak tartják magukat. Nem lemondani kell róluk, hanem lehetőséget látni bennük. Nem kedveskedni kell velük, hanem empatizálni. Ez mind szépen hangzik, megvalósítani annál nehezebb.

Sokszor hallgatom a nőktől azt, hogy csak egy normális pasit szeretnének, aki őszinte és nőként bánik velük. Ha találkoznak egy ilyennel, azt hiszem gyakran ezt észre sem veszik.

Pedig a legtöbb, amit lehet tenni ezekért a férfiakért nőként az, ha megváltoztatjuk a velük szemben való hozzáállásunkat és akkor csodálatos változásoknak lehetünk szemtanúi.

 

Forrás:

www.randidoctor.hu

 

 

 

onlinepszichologia