Mennyire veszed komolyan a nők érzéseit?

Számtalan vicc és anekdota szól arról, hogy a nők mennyire érzékenyek, és, hogy ez igazi férfiak számára mennyire érthetetlen. A vissza a jövőbe szimpatikusan őrült tudósa, Dr. Brown is azt mondja egy ponton, hogy ha az időutazással nem foglalkozhat többé, akkor az élet másik nagy misztériumának fogja szentelni magát, és ez a misztérium nem más, mint a NŐ!

Hányszor hangzik el, hogy úgymond túlreagáljuk a dolgokat, érzelemvezéreltek vagyunk, és ha még menstruálunk is, akkor végképp nem lehet velünk értelmesen beszélni. (Noha inkább a menstruáció előtt  jellemzőek a hangulatingadozások.)

Mindennek mértéke az ember, no de nem mindegy, hogy milyen embert - nem volt az olyan rég, mikor a kutatóorvosok mindenféle vizsgálatokból eleve kizárták a nőket, mert megbízhatatlan alanyoknak bizonyultak, hiszen ahányszor vizsgálták őket, mindig más eredmény jött ki,  A mérték tehát a heteró férfi, a nő meg anomália - mondhatnánk, csak az az aprócska gond, hogy anomáliából több van, mint normából...

Így aztán meglehet, hogy akár fordítva is nézhetnénk: az emocionálisabb (?) nők lennének a norma, és az érzelmeiket letagadó férfiak a furcsák, mert hiszen miért is kéne állandóan letagadnunk az érzelmeinket? Vajon, mert a társadalom ezt várja el tőlük?

Egy percig sem állítom, hogy nincs hisztis nő, de abból, hogy hisztis nők léteznek, még messze nem következik az, hogy minden nő hisztis, és ha valami miatt kiakad, akkor az csakis túlzott reakció lehet. Mint ahogy más irányba is túláradhatnak az érzései, például túlságosan szerethet. Férfiban ugye, nincs is ilyen? Nincs túl féltékeny, túl hisztis, túl ingerlékeny és haragtartó...

Nehéz persze megmondani, mi tekinthető normális reakciónak, és mi eltúlzott, ahogy Popper Péter is írja, a nyugati tudomány minden heves reakcióit problémának lát, valahogy kordában akarja tartani a "túláradó" érzéseket, még akkor is, ha azok nem ártanak senkinek. A szomorúság depresszió, még ha nagyon konkrét oka is van, az eufória meg infantilis, mert egy komoly felnőtt nem ugrál örömében. (Na jó, kivéve, ha sporteseményen van a férfifalkájában. Akkor szabad.)

Visszatérve a nők érzéseire: nem kétséges, hogy sok férfit zavarba ejtenek. És, mert zavarban vannak, kitérő stratégiákat alkalmaznak: nem veszem komolyan, úgyis túloz, majd elmúlik, biztos a ciklusa miatt van kiakadva, el kell osztani kettővel, majd, ha lenyugszik, megbeszéljük (á, dehogy, addigra megbeszélte a barátnőjével), megoldom, majd én megoldom - és csodálkozik, ha a megoldási javaslataival együtt elküldik melegebb éghajlatra.

A nők lépten-nyomon tapasztalják, hogy az érzéseiket nem veszik komolyan, de még csak nem is kell, hogy érzésekről legyen szó: ha egy férfinek egy másik férfi mond valamit, az általánam hajlamosabb hitelt adni a szavának, mint ha ugyanazt egy nő mondja. És, ha nem kifejezetten érzelmi, emberi kapcsolatokról szóló véleményt hallanak, akkor még a nők is hajlamosabbak inkább hallgatni egy férfira, mint egy nőtársukra.

Nem csak sok férfi nem veszi komolyan a hozzá közel álló nők érzéseit, de a nők is hajlamosak olykor bagatellizálni: egy másik nőnek órákig tudnak mesélni rezdüléseikről, de a partnerüknek csak a rövidített változatot adják elő, vagy még annyit se. Minél kevesebb megértést tapasztalnak, annál kevésbé fognak megnyílni. De hogyan lehet létrehozni illetve fenntartani a párkapcsolati intimitást, ha a nő úgy érzi, hogy nem beszélhet az érzelmeiről a partnerével?

Fogadni mernék, hogy sokan csak legyintenek minderre, mások pedig előhozzák az unalomig ismételt érvet, hogy a nők igazából, a szívük mélyén nem is megértésre vágynak, mert akkor nem feküdnének le mindenféle erőszakos baromnak. Korábban már írtam erről: azok a nők, akik eltűrik az erőszakos férfiakat, sőt, nem bírnak tőlük elszakadni, korántsem alkotják a többséget, és gyermekkori minták miatt tévesztettek utat (ahogy az erőszakos férfiak is bántalmazó családokból kerülnek ki). Attól, hogy egy férfi megértő, és képes intimitásra, még nem lesz lúzer a nők szemében, sőt, ennél nagyobb ütőkártya a világon nem létezik.

Életem egyik legnagyobb élménye az volt, mikor egy férfi először vette komolyan az érzéseimet, és a dolgok mélyére igyekezett nézni. Nem az volt a reakciója, hogy jaj, hát én sokkal jobban szenvedek, vagy: ugyan már, ez semmi, ne vidd túlzásba a siránkozást... (Különben se vagyok az a siránkozós fajta, így nem volt annyira nehéz dolga.) Képes volt meghallgatni, és elfogadni, hogy úgy érzek, ahogy. Hogy az érzéseim legitimek és nem csak beképzelem magamnak, ami bánt.

Az a nő, akinek a partnere elfogadja az érzéseit, sokkal hajlamosabb lesz ő maga is elfogadni a férfi érzéseit: a férfi ezen keresztül megtapasztalhatja, hogy neki is joga van mesélni, és hogy ez milyen jólesik. Hiszen egy férfi általában nem jut el az intimitás ilyen fokára másik férfival (ha heteró), egy nővel viszont eljuthat.

A nők érzelmeinek komolyan vétele tehát a férfi érdekében is áll, csak nyerhet vele, ahelyett, hogy bármit is veszítene. Természetes, hogy mindenféle érzelmi zsarolásnak nem kell engedni annak nevében, hogy mostantól legitimnek tartjuk és nem banalizáljuk a nők érzelemvilágát, nem tekintjük nevetség tárgyának. A hisztit továbbra sem kell elfogadni: ha megtanuljuk értelmezni az érzelmi jeleket, akkor nagy eséllyel el is kerülhetjük a manipulatív, frusztrált személyiségeket - mert ezekből sincsen kevés.