Kell-e a dráma a szerelemhez?

Mitagadás, szeretek sorozatokat nézni. És kicsit se bánom, ha van benne szerelmi szál is, sőt, engem nem zavar, ha elsősorban szerelmi szálakból áll a cselekmény, noha a társadalomrajz sem elhanyagolható… Jó, ha egy sorozatban mindenből van egy kicsi… És persze ahhoz, hogy az érdeklődésemet fenntartsák, a cselekménynek fordulatosnak kell lennie, úgy is mondhatnám, hogy drámainak…

Hogy ez miért érdekes? Mert rengeteg (vagy talán mondhatni, majdnem minden) ember a filmekből és sorozatokból szerzi meg azokat a mintákat, amelyek alapján a saját, szerelemmel kapcsolatos elvárásait felépíti. (De ha inkább olvasni szeret, akkor is hasonló hatások fogják érni.) Nem egyszer hallottam már férfiak szájából, hogy csak azt lehet szerelemnek nevezni, ami teljesen megőrjíti az embert, ami miatt kész minden egyebet eldobni – ezért aztán sok férfi igazán fél is a szerelmi tébolytól… Hát, nem csoda, ha én is azt gondolnám, hogy a szerelem elveszi az eszemet, és hülyét csinál belőlem, én is ódzkodnék tőle.

Tulajdonképp mindegy, hogy romantikus dél-amerikai teleregény, vagy krimisorozat, ha sokáig akarják húzni a készítők, olyan mennyiségű akadályt kell kiötölnünk a hősszerelmes pár számára, hogy a néző egészen beleszédüljön az izgalomba… Először is, legyenek a családjaik halálos ellenségek, vagy ők maguk ki ne állhassák egymást kezdetben. Történjenek mindenféle sorsfordító drámák velük, amelyek arra kényszerítik őket, hogy újra és újra egymás karjaiban kössenek ki… Legyen a történetük tele félreértésekkel, sértődésekkel, szakításokkal, “soha többé nem akarlak látni” végű jelenetekkel, csapkodással, edények összetörésével, kinek-kinek vérmérséklete szerint.

Természetesen nem hiányozhat mindenféle ármánykodó ellenség, csábító démon, életveszélyes helyzet, majdnem egymásra találás, majd drámai szétrebbenés… Nem folytatom, azt hiszem, ha nem csak a focit szereti valaki, akkor már látott hasonló műalkotást.

Na most ehhez képest a valóság hogy is szokott kinézni… Viszonylag kevés a halálos ellenségünk, kezdetben sem utáljuk egymást, családjaink nem élnek vérbosszú közepette hat generáció óta, nem kerülünk életveszélybe minden másnap, nem köröznek a csábító démonok körülöttünk, mikor épp hiányos öltözékben vagyunk, és nem veszünk össze folyton…

Vagy mégis?

Lehet a drámát gerjeszteni is, ha éppen nincs… Lehet folyton megsértődni, gyanakodni, szakítgatni, újra összejönni, pletykálkodni, egymást lehallgatni… Van, akinek erre van igénye, és ha a partnere hajlandó ilyen drámákra, akkor nagyszerűen ki fogják egészíteni egymást. De azért ne higgyük azt, hogy ettől szerelem a szerelem.

Az igaz szerelemhez nem kell dráma, nem kellenek folyamatos izgalmak, legalábbis nem ilyen jellegűek… Az ágyban persze nagyon is jól jönnek az izgalmak, élhetünk mozgalmas életet, lehetünk spontánok, kalandvágyók, akár még a veszélyt is kereshetjük (remélhetőleg nem az életveszélyt), de a tartós boldogság sokkal inkább az érzelmi stabilitással érhető el, mintsem az állandó ingadozással…

Persze az élet úgyis mindig új kihívások elé állít, attól nem kell tartanunk, főleg manapság nem, ebben a felgyorsultnak is nevezett világban, hogy majd valamiféle állóvízben fogunk ücsörögni. De egyetlen kapcsolat sem folyamatos kalandsorozat, a szerelem is tele van hétköznapokkal, főleg, ha már túlvagyunk az első, euforikus heteken. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a hétköznapoknak szürkéknek, unalmasaknak kell lenniük. Mindig van mód arra, hogy valamivel feldobjuk a kevésbé mozgalmas időszakokat is. Ha szerelmesek vagyunk, úgyis minden randi ünnepszámba megy, izgulhatunk azon, hogy ne jöjjön közbe semmi a melóban, és el tudjunk szabadulni, vagy, hogy tetszeni fog-e az általunk választott program a kedvesünknek.

Nagyobb kihívás akkor is megőrizni az izgalomfaktort, mikor összeköltözünk… Főleg, ha tartósabban is összekötjük a sorsunkat. Ahogy mondani szokás, lakva ismerjük csak meg egymást igazán, olyankor már nem csupán a jólfésült, kikészített, mosolygós oldalunkat mutatjuk meg, és ez amortizálni tudja a kapcsolatot. Ilyenkor jönnek csak igazán jól a szakító jelenetek és a kibékülős szexek? Valóban az tartja majd frissen a kapcsolatunkat, hogy sokszor vágjuk egymás fejéhez, hogy nem bírjuk így tovább, és fel is út, le is út?

Vagy a féltékenykedés állandó jelenléte lenne a szerelem legbiztosabb jele, ahogy sokan hiszik? Mert egy szerelmes nem bírja elviselni, hogy mással is jól érezzük magunkat?

Azt hiszem, az ilyen, drámai fordulatokkal teli kapcsolatok legfeljebb filmen mutatnak jól, de a valóságban borzalmasan fárasztóak. És, ha közös életet akarunk alapozni a kapcsolatra, végképp nagyon egészségtelen az érzelmi libikóka, a drámai fordulatok egymásutánisága.

Persze dráma sokszor abból adódik, hogy a pár tagjai vagy nagyon bizonytalan kötődésűek, és mint egy kisgyereknek, szükségük van a folyamatos megerősítésre, állandóan provokálják a társukat, hogy megkapják az erős visszajelzéseket, vagy abból fakad, hogy az egyik fél sokkal szerelmesebb, mint a másik, illetve csak az egyik szerelmes, a másik nem… A szerelmes folyton szenved attól, hogy nem értik meg az érzelmeit, a nem szerelmes meg kínban van, és nem tud mit kezdeni társa rajongásával…

De az ilyen kapcsolatok hosszú távon se szoktak egészségesen működni, előbb-utóbb világosan kiderül, hogy nem valódi összetartozásról és szerelemről van szó… Ennek ellenére sokan együtt maradnak és csak gyűjtik a keserűséget magukban… Ami újabb és újabb drámákhoz vezet: lehet, hogy már gyengéd érzelmek egyáltalán nincsenek, de dráma az bőven…

Vagyis a drámázás inkább a tartós és minden ízében szép szerelem ellentéte: amikor magabiztos emberek biztosan kötődve, egymást közel azonos módon szeretik, akkor a kapcsolatból magából nem származnak drámák. Persze külső okokból fakadóan ilyen esetben is kerülhetünk válságba, de a dráma nem lesz magába a szerelmi kapcsolatba kódolva. Úgyhogy ne féljünk a túl nagy harmóniától: nem a botrányoktól és ajtócsapkodásoktól szerelem a szerelem.