Te mennyi „felesleges” dolgot tettél már meg azért, hogy társra lelj?

„Sokan azért nem tesznek meg apró, kis lépéseket saját magukért, mert azt gondolják, azok túlságosan jelentéktelenek és feleslegesek az ő "HATALMAS" problémájukhoz képest.”

Nagyjából egy hónapja hallottam ezt a gondolatot, azóta rágom magamban. Elmélyültem azon, hogy vajon mennyire van ez így a társtalálást illetően. Az engem felkereső férfiak nagy részénél tapasztalom, hogy fele annyi erőkifejtést sem tesznek annak érdekében, hogy partnerre akadjanak, mint, amennyire lehetőségük lenne. Van olyan, aki magányosan keseregve számol be egyedüllétének sajnálatos gyötrelmeiről, mégis arra a nyílt kérdésre felelve, hogy „hány nőt hívtál el randevúzni az utóbbi egy-két hónapban?”, kiválóan elhazudott hebegő-habogó magyarázkodást és üres, lelombozó választ ad elő. Kitérően. Talán, ha egy-kettőt.

Amint kiélezem a szituációt és konfrontatívvá válok, máris megkapom az első kifogást:

De annyi kudarc ért már az életben. Nincs energiaforrásom, pozitív tapasztalatom, amiből meríthetnék. Olyan reménytelen vagyok, hogy pár megszólítás ugyan mit számít…

Két héttel ezelőtt leült elém egy negyvenes éveiben járó hölgy, akinek három esztendeje tönkrement a házassága, elvesztette lelkileg gyermekeit, mindent, ami az előző húsz évében meghatározta őt. Egyedül kezdett új életet a fővárosban és tudod miről kezdtünk beszélgetni?

Arról, hogy megtanulhatna sminkelni, csináltathatna magának új frizurát és esetleg elmehetne valamilyen párkereső klubba, hátha akad valami a horogra. Hogy őt nem viselte meg, vágta padlóhoz a veszteségsorozat, ami érte? Hogy nem maradtak benne behegesedett sebként az élettől kapott pofonok nyomai? Dehogyisnem. Ugyanakkor rákényszerült valamire, amire sokan nem. Arra, hogy energiáit konstruktív módon használja fel és CSELEKEDJEN, még akkor is, ha éppen csak minimális erőfeszítésekre képes. Olyan krízisbe került bele, amiben aktivitás nélkül egyszerűen meghalt, vagy rövid időn belül hajléktalanná vált volna.

Egyetérthetünk abban, hogy néhányaknál a másik nemnél való általános sikertelenség csupán tünete valamely sokkal átfogóbb pszichés katyvasznak, de az is tény, hogy a legtöbb társkereső egy kicsit lúzernek érzi magát próbálkozásai közben és azok után is. A legügyesebbek is belefuthatnak értelmetlen, sehova sem tartó randikba. Csinos, magas kategóriájú nők teszik fel nekem értetlenségtől fűtött kérdéseiket pszichológiai tanácsadások során:

„De most tényleg, velem van valami baj? Eddig minden simán ment, miért nem akar összejönni valami „normális pasi”?”

Hölgyeim, uraim, nincs Veletek semmi baj. Csupán nem szoktátok meg, hogy a társválasztás piaca néha könyörtelen, kudarcos, buktatókkal teli placc, ahova, ha beléptek, akkor fel kell vérteznetek magatokat a tisztánlátás, a kitartás, aktivitás és az éberség képességeivel. Akinek 18 évesen jött össze élete első kapcsolata, mely hat évig zsinórban tartott, majd „ráfanyalodott” az ismerkedésre, annak persze, hogy fura mindez.

Ebből a legfontosabb talán a középső kettő. Az aktivitás és a kitartás. Számtalan kifogást kapok férfiaktól arra, miért nem cselekednek akkor, ha megtetszik nekik egy nő és kis, mi miatt ódzkodnak attól, hogy minimálisan is, de megerőltessék magukat.

Idézek most néhányat.

1.Látszik rajtam, hogy frusztrált vagyok és görcsös. Tényleg így kéne próbálkoznom? Hiszen levágják rólam egyből!

Igen, pontosan így kéne. Csiszolgathatod magad, de csajozni csak csajozva fogsz tudni megtanulni. Egy frusztrált, gátlásos és önbizalmi problémákkal küzdő férfinél tudod mi az, ami még kevésbé vonzó? Egy inaktív, passzív férfi. Vele kapcsolatban néha valóban az a kérdése lehet legbelül egy nőnek, hogy: fel fog neki valaha is állni?

Erre szoktam kapni a következő kifogást.

2. Ok, ez igaz, de nincs motivációm, nem találok energiaforrást magamban arra, hogy kezdeményezzek.

Energia van, az más kérdés, hogy mire használod. Érdekes, hogy ezek ugyan tipikusan „depresszív” állapotokról árulkodó mondatok, mégis vannak olyan jól körülhatárolható szakmák és terepek, ahol szinte egyetlen depresszióssal sem lehet találkozni. Ilyen például a háború. Vajon kiből jön ott akkor ez a hatalmas energia a küzdelemre, a veszélyekkel való szembenézésre? Amúgy meg, ha férfiként nem motiváló az, hogy valakivel kettesben végigszeretkezz egy borús vasárnap délutánt és utána ölelkezve, beszélgetve szundítsatok el egymás mellett, akkor no comment.

3. De én nem vagyok jó pasi, egy csomószor utasítottak már vissza. Tök felesleges újra próbálkoznom, hiszen tudom a végét a történetnek.  

A statisztikában a reprezentatív minta olyan mintát jelent, amely egy vagy több szempontból nagy pontossággal megfelel a populációnak, hűen képviseli azt az embercsoportot, amiből nyerték. Szóval, ahhoz, hogy kijelentsd, nem tetszel a nőknek meg kéne határoznod, hogy pontosan „milyen hasonló értékeket és tulajdonságokat” képviselő csajok utasítanak el, ehhez viszont legalább 1000-2000 hölgyikével kéne őszinte randevúzási szándékkal elcseverészned, hogy aztán belőlük tudj képezni egy olyan sokaságot, mely már hiteles statisztikai erővel bírhat és alátámaszthatja a meggyőződésed.

Tudod mi a durva?

Az, hogy mire ezt megcsinálnád, addigra megtanulnál ismerkedni.

Mielőtt sikertelenségedben keseregve felemészted magad, feltehetnél Magadnak pár kérdést:

1. Hány direkt, randevúra invitáló kísérletem volt az utóbbi egy hónapban, melyre elutasítást kaptam? (az „utaltam” rá, de szerintem amúgy sem jött volna el nem ér)

2. Ha nem válaszolnak az interneten küldött leveleidre, hány hozzáértőtől kértél már segítséget ahhoz, hogy korrigáld a profilod és a netes kommunikációd? (az ilyen baromságokért nem fizetek nem ér)

3. Ha nem vagy elégedett a megjelenéseddel (mert bizony, a csajozás-pasizás a legalább „igényesen kinézők” játéka), felkerestél már egy edzőtermet? Vettél futócipőt? Átalakítottad a ruhatáradat? Igen, csupa, apró és lényegtelen dolog, ami semmi ahhoz képest, hogy szenvedsz a magányosságtól.

4. Részt veszel heti szinten legalább egyszer olyan szociális eseményen, ahol van lehetőség a kapcsolatkialakításra? (a haverokkal beb.szunk és nézzük a libákat, hogyan rázzák magukat, nem ér)

5. Rendszeresen kérsz visszajelzést, miután „nemet” mondanak neked arról, mi miatt nem kíváncsiak rád? (Az egyszer már kértem, de bunkó volt a csaj, mert vissza se köhögött, meg az „emberek amúgy sem őszinték” egyébiránt általánosságban igaz, de mégis jelen helyzetben az önfelmentést szolgáló szlogen ugyancsak nem ér)

6. Feltérképezted reálisan, hogy mely nőknél/férfiaknál van esélyed és kiknél nem? (Ja, hogy nem akarsz senkinek megfelelni, csak magadnak? Akkor bocs, de nem lesz senkid. Ha nem ismered a „kínálati oldalon” lévő igényeket és elvárásokat, semmi pozitívra ne számíts)

Folytassam?

Meggyőződésem, hogy a valóban partnerre vágyó és azt keresők nagy része főként két okból nem találja meg azt, akit szeretne: 1. nem fektetnek elegendő energiát és erőt „aprócseprő hülyeségekbe” (mert ugye a szerelemnek elvileg „magától” kell jönnie, az már nem tuti, ha dolgozunk érte). 2. nem abba fektetik az energiáit, amibe kéne (pl. valaki ész nélkül tartalmatlan leveleket küldözget, ahelyett, hogy készíttetne magáról pár életképes fotót)

Így nem meglepő, hogy az eredmény is ugyanaz. Egyedüllét. Ami persze tök jó. Egy ideig. Na, de utána? Ja, igen, ne legyünk már társfüggőek, tudjunk krapek/nőci nélkül is örülni az életnek.

Ok, akkor most ki is bonts ki egy kétszáz grammos chipset, fald be egy liter kóla kíséretében és ma se menj el abba az önismereti csoportra, ahova bejelentkeztél. Fő a szingliség, haha!

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu