Időszakok, amikor egyedül a legjobb

Egy héttel ezelőtt beszélgettem egy férfi kliensemmel, aki pár hónapja jött ki egy több éves kapcsolatból. Eddig nem erőltettem a témát, de mivel teljesen háttérbe szorult az eszmecseréink során a randizás, mint olyan, csak feltettem a kérdést: hogyan érzi magát mostanában, nem keletkezett e benne igény arra, hogy újra elkezdjen ismerkedni?

A válasz határozott nem volt. Hiába beszélünk egy férfiról, a hangjában higgadt meggyőződés csengett, mikor elmagyarázta azt, hogy jelenleg nincs szüksége senkire, csak magára. Jó megélnie ezt az állapotot. Végiggondoltam, mire is hasonlít ez valójában. Leginkább arra a gyerekkori tapasztalatunkra, amikor csecsemőként az anyai szimbiózisból kiszakadva, elkezdtük felfedezni a világot és kialakítani autonómiánk területét. A különbség talán annyi, hogy a kisgyerek kalandozásai közben állandóan visszatérhetett egy bázishoz, akit édesanyának hívtunk, mi azonban már egy másik centrumhoz térünk vissza: önmagunkhoz. Rácsodálkozunk a minket körülvevő tárgyakra és emberekre és alig várjuk, hogy mesélhessünk erről annak a személynek, aki esténként visszanéz a tükörből. Ez egy teljesen normális élmény, mert egy párkapcsolat befejezésekor, a gyász letelte után a világ valóban megváltozik. Semmi nem lesz olyan, mint a kapcsolat előtt, vagy alatta, mert a megfigyelési pont (MI) átkerül a tér egy teljesen új szegmensébe, ahonnan eltérő látvány fogad minket. A gyász fájdalmai alatt ez nincs teljesen így, ugyanis akkor vándorlunk csak át egyik pontból a másikba és mire átérünk, tapasztaljuk meg, hogy átalakult körülöttünk az élet.

De nem kell ennyire messzire mennünk, mert hiszem, hogy egyes életszakaszaink egyszerűen nem arról szólnak, hogy azonnal kerítenünk kell egy embert az oldalunkra. Több levél is érkezett hozzám frusztrált és dühös társkeresőktől, akik felsorolásukban ezernyi példát hoztak fel arról, hogy mi mindent tettek már meg azért, hogy végre becsajozzanak/bepasizzanak, de a „szerencse” mégsem szegődött melléjük. Tényleg, miért van ez így? Ha a balsorsú „eseményláncolatot” magunkra vonatkoztatjuk, és innen értelmezzük a történéseket, akkor hasonló kérdéseket fogunk feltenni: „Miért ilyen igazságtalan az élet? Mi a baj velem? Miért ennyire gyávák a férfiak, hogy egyből lelépnek, mikor komolyra fordulna a dolog?”

És így tovább. Ismerősek ezek a mondatok?

Nekem egy idő után új kérdéseim keletkeztek, ahogy hallgattam ezeket a tanácstalan párkeresőket. „Biztos, hogy nem valami másról szól most az életed, amibe érdemesebb lenne több energiát áldoznod?”

Félreértés ne essék, nem arra célzok, hogy innentől akkor ne mossunk hajat és jelenjünk meg úgy, mint egy tróger, csupán lépjünk ki énközpontúságunk börtönéből és a „miértek” igazságtalanságra utaló ördögi kört képező felelősségre vonó felkiáltásai helyett fektessük energiáinkat valami olyan látható célba, amiben hasznossá válhatunk mások számára. Lehet, hogy tanulnivalónk van még a „következő” nagy kapcsolat előtt. Persze vannak, akik „kapcsolatfüggőként”, még a gyászt sem élik végig, máris valaki más karjában kötnek ki, vagy úgy készítik elő a szakítást, hogy egyik „ladikból a másikba” átugorva, melegágyból melegágyba landolhassanak. Így is lehet, bár ezzel a hozzáállással és életfilozófiával felvértezve sosem halljuk meg a belső hangunkat.

A legfurmányosabb talán, amikor egy kapcsolaton belül érezzük úgy, hogy egyedül akarunk lenni. Ennek sok oka lehet, változások, veszteségek, csalódások és miegymás. Ez nehézségeket szülhet, főleg már csak azért is, mert felelősek vagyunk egy másik személyért, aki a társunk. Mivel mi engedtük közel magunkhoz, nem jelenthetjük ki, hogy most „hagyjon minket békén” és általában nem is szoktuk, mert, ha egyedüllétünk utáni vágyunk, nem a párkapcsolatból való kiszakadási kísérletünk első hírnöke, akkor nagyon is szükségünk van a partnerünkre. Hiszen az előzőekhez hasonlóan, többek között ő válhat azzá a „viszonyítási ponttá”, aki mellett egy kicsit elveszhetünk önmagunkban és belefeledkezhetünk abba, hogy magunkra tudjunk figyelni, úgy, hogy közben jelét adjuk a kapcsolódásnak is. A másik részéről követel ez meg sok olyan erényt, mint türelem, elfogadás, visszavonulási, hátralépési képesség, de emellett paradox módon egy folyamatos aktív jelenlétet, érdeklődést is, miben elérhetőek vagyunk, de nem mi szabjuk meg ennek a mértékét és hogyanját.

Nekem hosszú ideig meggyőződésem volt, hogy a szeretet egyfajta, aktív, cselekvő minőségben nyilvánul meg. Csak félig volt igazam. Ez azután esett le számomra, mikor a páromnak egy feszültségtől terhes szituációban bevallottam, hogy „néha nem tudom, hogyan szeresselek úgy, ahogy az neked jó lenne”. Ez egy teljesen hiteles mondat volt, tényleg így éreztem magam, tanácstalannak és tehetetlennek. Még haragudtam is: „én szeretlek, törődök veled és te kizárod magad a kommunikációból?” – gondoltam.

Mit jelent ez az aktivitás? Dicséretet, ölelést, adást, odaadást, beszédet, becézgetést, gesztusokat, alkotást, kiáramlást, ami magától értetődően megköveteli a befogadást. Jó, ha befogadnak minket, mert akkor tisztán látjuk, hogy, amibe „fektetünk” az bizony megtérül.  Csakhogy a szeretetnek van egy másik, befogadó, csendes, figyelő és éber arca is. Ilyenkor sem alszunk figyelmetlenül és nemtörődően, „csupán” jelen vagyunk, és amikor a kezünk után nyúlnak, akkor viszonozzuk az érintést. Ebben tanulhatjuk meg leginkább azt, hogy akkor is kitartsunk valaki mellett, amikor az illető nem szolgálja százszázalékosan a saját kedvteléseinket, mert például nagyobb az igénye az elvonulásra, egyedüllétre. A fogyasztói társadalomban persze ez életképtelen felfogás és a ránk nehezedő nyomás egyből arra késztet minket, hogy cseréljük le a másikat és öntsünk tiszta vizet a pohárba. Csak semmi „időhúzás”. Aki így dönt, az sosem tanulja meg, mit jelent valójában elköteleződni és akkor is állhatatosnak maradni, ha épp nem úgy gurul a kocka, ahogy azt előtte elképzelte.

Nem egyszerű, de az egyedüllét hasznos tanítóvá válhat, főleg akkor, ha ehhez merünk elég bátrak és nyitottak lenni.

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu