Mit szólnának a férfiak, ha megkérnénk a kezüket?

Vajon kőbe van-e vésve, hogy csak a férfiak kérhetik meg a barátnőjük kezét? Miért ne lehetne fordítva? Mire számíthat az, aki ezt megreszkírozza? Mikor érdemes belevágni és mi lesz, ha a pasi nemet mond? 

A szokatlan ötletet a múlt héten már említett, Kezdeményezz! című könyv szerzője veti fel: szerinte sok nő évekig vár hiába a lánykérésre, pedig nyugodtan a saját kezébe vehetné a döntést és ajánlatot tehetne a pasijának, aztán lesz, ami lesz. Szerinte tévedés azt hinni, hogy manapság még érdemes lenne ragaszkodni az évezredes hagyományhoz, amely a férfiak kezébe adta a döntést a nők sorsa felett. Az, hogy a patriarchális társadalmakban a férfiak az apa engedélyét kérik az udvarláshoz és az esküvőn az apa adja át a lányt a vőlegénynek, mára teljesen elavulttá és okafogyottá vált. A nők már maguk döntenek a sorsukról, vagyis ugyanannyira tehetnek házassági ajánlatot is mint a férfiak. 



Persze évezredes szokásokkal szembe menni soha nem egyszerű. A még mindig mainstreamnek számító elképzelés szerint ráadásul a lánykérésnek bizonyos körülmények és feltételek között kellene megtörténnie. Elvárás, hogy legyen romantikus, különleges, a pasi készüljön rá, és szerezzen be megfelelő gyűrűt. Lehetőleg olyat, ami a havi fizetésének többszörösébe kerül. (Noha ez utóbbi elvárás idehaza azért nem általános szerintem.)

Minél nagyobbak az elvárások, annál jobban szoronganak az egész helyzettől a férfiak, még azok is, akik egyébként elszánták magukat a dologra. De sokan nem is nagyon akarnak belevágni. Egyrészt, mert nagyon jó nekik esküvő nélkül is: az egész felhajtás, a pénzszórás, a család összetrombitálása, és minden, ami egy esküvő körül zajlik, a férfiak nagy része számára felér egy vagy akár több gyökérkezeléssel. Nem csoda, hogy még akkor se nagyon akarják rászánni magukat, ha az elköteleződés ellen nincs kifogásuk. 

Egyesek a visszautasítástól is félnek, hiszen ez egy nagy lépés, komoly döntés, és nem biztos, hogy a barátnőjük ott tart már... Lehet, hogy félreértelmezték a jelzéseit. Vagy nagy igyekezetükben elbénázzák a lánykérést, rossz gyűrűt választanak, rossz pillanatot, megkukulnak, mikor beszélniük kéne... Ezért inkább húzzák az időt, esetleg utalgatnak a dologra, de nem szánják rá magukat a hivatalos kérésre. 

Jon Birger egyébként hangsúlyozza, hogy mennyivel jobban hangzik, ha egy nő megkéri a pasiját, mint ha ultimátumot ad neki, ami sokkal gyakoribb. Hiszen azt senki nem szereti, ha sarokba szorítják, választania kell a mindent vagy semmi között. Ellenben ha szépen, kedvesen megkérik valamire, az mindjárt másképp néz ki. 



Na de mi van, ha a pasi nemet mond? Hiszen ez ugyanúgy benne van a pakliban, mint az igen. Mondhat nemet azért, mert még túl korainak érzi (bár 5-8 év kapcsolat után erre nehéz hivatkozni), vagy azért, mert egyáltalán nem akar házasodni, vagy az adott barátnőt nem szereti annyira, hogy feleségül vegye. Ha a nőnek már nagyon sietős lenne a kora miatt és mert végre dűlőre akar jutni, akkor is jobb, ha időben megtudja, hogy nem érdemes több időt pazarolnia a kapcsolatra, mint ha még évekig vár teljesen hiába. Ha harmincas éveinkben vagyunk és biztosan tudjuk, hogy a jövőben családot szeretnénk, a pasink pedig egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki nősülni akar, döntenünk kell: mellette maradunk és valószínűleg le kell mondanunk a terveinkről, vagy szakítunk és keresünk valaki mást. 

A könyv szerzője szerint egyébként sok pasi örült annak, hogy a barátnője lépett és megkérte a kezét, így nem neki kellett lánykérést tervezgetnie és gyűrűt választania: azt például megtehették közösen, vagyis a lány olyat választhatott, amilyet akart. Lehet, hogy még csak nem is a férfinak kell kifizetnie azt a gyűrűt, hiszen egyenjogúság van. 

Ha tehát már nagyon régen várunk arra, hogy "bekössék a fejünket" (persze ez a kifejezés is a régi patriarchális szokásokból ered), akkor akár a saját kezünkbe is vehetjük az irányítást. Tehetjük ezt ünnepélyes keretek között is, de a nyilvánosság bevonása általában nem jó ötlet, akár a férfi, akár a nő a kezdeményező. Ha visszautasítanak, épp elég, ha mi ketten tudunk róla, nem kell hozzá közönség is.