Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Az „azért jól megvagyunk” párkapcsolat és a kognitív disszonancia

Néha meg merem engedni magamnak, hogy kifejezetten ijesztőnek tűnő pszichológiai szakkifejezéseket csempésszek az írásaimba, ha ennél is jobban „elborulok”, akkor már a címbe is valami rémisztőnek hangzó szóösszetételt emelek be. Azért meg kell hagyni, a „kognitív disszonancia” még mindig a viszonylag divatosabb lélektani témák közé tartozik, egy általános műveltséggel rendelkező ember találkozhat vele, miközben itt-ott olvasgat.

Miről is van szó?

A kognitív disszonancia egy Festinger nevű kutató nevéhez fűződő fogalom, melynek alapgondolata az, hogy mikor valamely információ, vagy minket ért tapasztalat ellentmond a korábbi elképzeléseinknek vagy ismereteinknek, belső feszültséget élünk át, egyfajta szorongást, melyet csökkenteni igyekszünk.

Hogyan is lehet csökkenteni ezt a feszültséget?

Például tudom magamról, hogy alapvetően rajtam múlna, hogy sikerüljön megismerkednem egy számomra szimpatikus nővel (megtehetném az első lépést, de mégsem merem). Találkozunk abban a társaságban, ahol kifejezhetném az irányába az érdeklődésem, de félek, és inkább nem csinálok semmit. Utána kellemetlen érzésekkel megyek haza, azzal a tudattal, hogy gyáván viselkedtem és ez nem fér össze a saját értékrendemmel.

Hogyan kezelhetem az ebből fakadó feszültséget? Például felértékelhetem azokat a döntéseim, melyek segítettek elkerülni a megszólítást („olyan rég találkoztam a haverokkal, kellemes volt velük sörözni, kár lett volna azzal megszakítani, hogy odamegyek ahhoz a csajhoz”). Egy olyan vásárlás után is így járunk el, amihez kapcsolódóan valahol érezzük legbelül, hogy nem ideálisan választottunk. Felértékeljük a silány portékát. Vagy megfogadjuk, hogy legközelebb majd minőségibbet veszünk. De nem akarunk abban a bizonytalan feszültségben maradni, hogy „vajon most akkor helyesen döntöttünk?”.

Rengeteg párkapcsolatot látok létesülni úgy, hogy a feleknek igazából nem egymásra van szükségük. Nem is tudják megadni a párjuknak azt, amire az vágyna. Jól olvastad: nem tudják, mert egyszerűen másmilyenek. Nem követ el óriási hibákat sem az egyik sem a másik, nem nevezhetőek szélsőségesen éretlennek, ahogy tapasztalatlannak sem, még sincs semmi keresnivalójuk egymás mellett. Sokszor még haragudni sem haragudnak igazán semmiért. Csak úgy elvannak. A félelmek, korlátozó hiedelmek benntartják őket valamiben, amiről tudják, hogy az sosem fogja elérni azt a szintet, amire igazán vágynának.

Volt részem a közelmúltban egy beszélgetésben, ahol női kliensem hasonló párválasztása került terítékre. Majd mikor előhúzta az „azért jól megértjük egymást”, „végül is szellemileg partnerek vagyunk”, „egyébként sincs szerintem olyan, hogy igazi szerelem” érveléseit, úgy éreztem, hogy szembesítenem kell valamivel, ami mellett nagyvonalúan elsiklik.

Egy veszteséges vásárlásnál elsősorban pénzt veszítünk, ami megfelelő üzleti érzékkel, akár hamar pótolható (sőt, elképzelhető, hogy az egyszer veszteségnek megélt tétel, később holmi csekélységnek fog minősülni).

A nem kielégítő párkapcsolatban azonban valami olyasmit veszítünk el, ami nem visszanyerhető. Ez pedig az idő. Főleg akkortól nő igazán a kognitív disszonancia belülről kínzó feszültsége, mikortól valóban fel is ismertük, hogy mit is csinálunk. Minél tovább vagyunk valakivel, aki mellett érezzük, hogy nem ő a megfelelő számunkra, annál inkább csökkentenünk kell a kognitív disszonancia szorongatását és itt nem arra az érzésre célzok, amikor valaki fél a közelségtől és ezért menekülne a párkapcsolatból, ahogy arra sem, mikor az elbutító amerikai sorozatok után véletlenül rájön, hogy nem egy szupermennel, „csak egy emberrel” él együtt. Arra gondolok, amikor józanul, mérlegelve rosszat és jót, világosan látja, hogy sosem kapja meg a másiktól azt, amit szeretne.

Napról napra egyre több magyarázatra szorulunk majd, hogy miért is szántuk azt az órát, percet, pillanatot valakire, aki helyett mással is tölthettük volna az időnket (ahogy ő is).

A társkeresés meggyőződésem, hogy nem arról szól, hogy minél előbb találjunk egy társat, mert anélkül nem megy előre az élet, hanem, hogy tisztában legyünk azzal, hogy milyen is legyen ez a személy és fel tudjuk mérni, hogy megfelel-e azoknak a paramétereknek, amik számunkra fontosak, hogy utólag ne kelljen azt mondani az egyébként mikrosütőnek vásárolt tároló dobozkáról, hogy legalább elférnek benne a befőttek.

 

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu