A semmi és az „igazi” között – átmeneti állapotok

Sokan állnak úgy hozzá a társkereséshez, mint egy olyan lottójátékhoz, ahol csak nulla vagy ötös találat létezik, közte semmi. Hányszor hallom: ha nem ilyen meg olyan, akkor nekem nem is kell pár. Nem fogok megalkudni, nem elégszem meg kevesebbel, az igazira várok, satöbbi. Ismerős hozzáállás?

Van, akinél a „nem megalkuvás” annyiból áll, hogy mindenféle nővel lefekszik, aki semmit nem jelent neki, és ezt ráadásul még a nők tudomására is hozza. Ha némi érzelmeket vél felfedezni egy ilyen, „nem komoly” partnernél, még azt a laza kapcsolatot is megszakítja, amelyet addig fenntartott vele. Van, aki minden egyes kalandban felfedezni véli a keresett szerelem lehetőségét, vagy legalábbis egyfajta kellemes kötődést, és mikor úgymond kirúgják, borzasztóan megszenvedi.

Van, aki teljesen elzárkózik a kalandoktól, és csak komoly kapcsolat reményében találkozgat bárkivel is, ezt általában azzal indokolja, hogy ő többet ér annál, mintsem bárkinek odaadja magát, neki „jár” a nagy szerelem, és az előbb-utóbb úgyis megérkezik. De amíg megérkezik, ha tényleg megérkezik valaha, tegyük fel, hogy van olyan szerencsénk, addig is érdemes lenne jól éreznünk magunkat. És ez szerintem akkor lehetséges, ha nem a dupla vagy semmi hozzáállás jellemez bennünket.

Mi a baj ezzel a hozzáállással? Elsősorban az, hogy általa folyamatosan bántjuk egymást és önmagunkat. Egyfajta gyermeki daccal állunk az ellenkező nemű emberekkel szemben, le akarjuk gyűrni a másikat, hogy mi legyünk az erősebbek, hogy nyeregben érezhessük magunkat. Mindeközben roppant magányosak és sebezhetőek maradunk, sőt, újabb sebeket szerzünk és osztogatunk. Az intimitástól ódzkodó szoknyavadász folyamatosan azt lesi, nehogy egy lány kötődjön hozzá, pedig nagyon szeretne kötődni, a rátarti nő meg csendben ácsingózik az érintés után, de jégkirálynőként viselkedik. Aztán van, aki annyira szereti a szexet, hogy inkább megalázó szituációkba is belemegy, csak ne legyen egyedül, később pedig a pasik szemétségére panaszkodik. Egy közös van bennük: nem érzik jól magukat és vergődnek ezekben a helyzetekben.

Mi lehetne a megoldás? Ha nem félnénk egymástól ennyire, és nem ragaszkodnánk mereven valami távoli ideálhoz, amelyre ki tudja, mennyit kell még várnunk. Ha képesek lennénk az intimitásra anélkül, hogy attól kellene tartanunk, visszaélnek a bizalmunkkal, kihasználnak. Ha a férfiak mernének egy kicsit több érzelmet vinni a nem holtomiglan kapcsolataikba is, így a nők nem éreznék magukat kihasználva, ugyanakkor hajtaná őket az a kényszer sem, hogy a férfit minél hamarabb magukhoz láncolják, mert különben elmenekül: hiszen épp emiatt menekül.

Persze ahhoz, hogy ez működni tudjon, biztosan kellene tudnunk kötődni, és ezt vagy a gyerekkorból hozzuk magunkkal, vagy nagy munkával kell kialakítanunk. Gondoljunk bele: a nagy szerelem elérkezésekor is arra lesz szükségünk, hogy biztosan tudjunk kötődni, ne féljünk az elköteleződéstől, ugyanakkor ne akaszkodjunk a másik nyakába: merjünk a nulla és a minden között létezni. A párkapcsolataink is akkor lehetnek sikeresek, ha erre képesek vagyunk.