A párkapcsolati elköteleződés dimenzióiról

Előző cikkemben szimbolikus céllal villantottam fel azt az életképet, mely lakodalmak látogatásakor tárulhat szemünk elé. Ki az, aki vágyik a csokordobáskor a virágok elkapására és ki ugrana el előle? Ki akar elköteleződni és ki nem? Célként jelöltem meg, hogy ne ragadjunk le ennél a részletnél, hanem ismerjük meg az elköteleződést annak teljességében, így hagyatkozva a szakirodalmi tényekre, most az elköteleződés dimenzióiról osztanék meg pár információt.

Az első és legfontosabb szerintem mindennek a személyes vonulata. A párválasztás motívumai legjelentősebb hányadukban kívül esnek a tudatosság hatáskörén, így aztán még abban az esetben sem lehetünk meggyőződve partnerünk mellettünk érvelő hiteles motivációiról, ha pszichológusnak teremtett minket a jó Isten. Ha ez az információhiány meggátolna minket az „igen” kimondásában, gyanítom, egyetlen házasság sem köttetne a világon. Ha mindezzel együtt is elfogadjuk őt, és tiszteljük a belső világát, akkor beszélhetünk az elköteleződés személyességéről.

És itt következik valami olyan, amivel valószínűleg kevesen értenének egyet manapság. Ez az elköteleződés erkölcsi dimenziója. Nem hiszek semmilyen elköteleződésben, amely nélkülözi ezt az elemet. Sokakban egyből az a gondolat fordulhat meg ennek hallatára, hogy minden bizonnyal arra utalok, hogy szexuálisan ne tévelyedjünk el, mert az nem fér bele ebbe a követelménybe. Igen, többek között erre is. De ez még kevés. A szolidaritás legalább ennyire meghatározó. Hogy egy példával világítsam meg, társasági szituációk ékes példái lehetnek ennek meglétének vagy hiányának. Ha valamelyik fél számára kellemetlen téma kerül taglalásra és mellette ül a szerelme, aki minderre a kellemetlen feszültségre humorizálva rátesz még egy lapáttal, akkor elmondhatjuk, hogy ő nem köteleződött el igazán erkölcsileg a társa mellett, hiszen, ha megtette volna, akkor ott és akkor nem vesz részt ebben a jelenetben. Egyszerűbben: nem gyakorolja hűségét. Így világosan látszik, hogy az etikai elköteleződés a barátság intézményére is igaz.

Utoljára pedig ne felejtkezzünk meg a strukturális elköteleződésről sem. Magyarul összeköltözünk. Nem anyuval, apuval töltjük az estéink meghatározó hányadát, hanem a partnerrel és a kassza feletti uralom sem kizárólag az „élni és élni hagyni” elve alapján működik onnantól kezdve a kapcsolatban.

Hogy ne legyen ennyire ijesztő ez a felsorolás, máris hozzáteszem, hogy e három tartógerenda megléte legalább négy területre egyértelműen pozitív hatást gyakorol. A morális döntésekre. A veszteségekre, megpróbáltatásokra. A megbocsátásra és az egymáshoz való alkalmazkodásra. Valamint a személyes és kölcsönös felelősségvállalásra. Képzeljük akár ide a munkahely színterét, ott sem kevésbé látványosak ezek a nyereségek. A kutatások természetesen szólnak ennek a másik oldaláról is. Elköteleződés nélkül konfliktushelyzetekben a spontán megküzdési manővereink, érzelmeink is sokkalta rosszabb és tragikusabb végkimenetelekhez juttathatják a pár közös sorsát. Az érzelmi összetartozás romlása okán szép lassan értelmetlennek éli meg a két ember mindennapi találkozásaikat.

Eszerint mit jelent pontosan elköteleződni? Igaznak vélhetjük, ha azt állítjuk, hogy az elköteleződés magában foglal egyfajta döntési minimumot, de annál egyszerre sokkal több is. Hiszen a döntéseink alapjáraton csupán cselekedeteink irányát és útvonalát jelölik ki, az elköteleződés azonban azt, hogy követni is fogjuk eme becélzott ösvényt.

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu