Tényleg vonzóbbak a szerény emberek?

Mennyit ér a szerénység a társkeresésben? Sokan gondolják úgy, hogy az ég világon semmit, sőt, kifejezetten kontraproduktív. A hiedelem szerint, ha az ember szerény, az ellenkező nem képviselői észre se veszik, valamivel ki kell tűnni, még ha az a valami szimpla hőzöngés csak, vagy melldöngetés, idétlen vihogás, esetleg olyan miniszoknya, amely alól bármelyik pillanatban kivillanhat az alsónemű…

Nem egyszer figyeltem meg, hogy a fiúk, férfiak ösztönösen is a Münchausen báró effektust ítélik a legnyerőbbnek, ha le akarnak venni valakit a lábáról – vagy mondhatnék magyar példát is: Háry Jánosként igyekeznek kábítani a kiszemelt nőket. Én olyan laza csávó vagyok, és még ezt is meg merem tenni, á, én ismerem a dörgést…

Nekem az a benyomásom, hogy az ilyen stílusú fiúk inkább kínos hatást érnek el, minthogy partnereik lelkesedése növekedne irántuk – főleg, ha végig csak ők beszélnek, mert félnek kiadni az irányítást a kezükből. Igazából kevesen szeretik a nárcisztikus, önimádó, és mindenkit lesöprő személyiségeket – noha biztos vagyok benne, hogy sok férfi, aki épp az ellenkezője, úgy gondolja, hogy neki azért nincs sikere, mert szerény és visszahúzódó.

Pedig a szerénység, mitöbb, az alázatosság egyáltalán nem hátrány a társkeresésben, ha nem megy át megalázkodásba és önmegvetésbe. A szerény ember tisztában van az értékeivel, noha többet vár magától, mint amennyit (saját véleménye szerint) nyújt, de mások teljesítményét is megbecsüli – amennyiben azok valódi teljesítmények. Attól, hogy valaki szerény, még nem dől be a többiek nagyzolásának, legfeljebb megtartja magának a véleményét.

Az álszerény egészen más: az ilyen ember igazából nagyra tartja magát, csak azt gondolja, hogy ezt másokkal kell kimondatnia, és mindenkit azzal idegesít, hogy pocskondiázza magát, remélve természetesen, hogy a többiek megsajnálják és megpróbálják helyretenni az önértékelését – de az álszerény nem őszinte, és elég hamar kiismerhető, igazából csak a magukban bizonytalan főnökök szeretik ezt a fajta embert, de partnerkapcsolatban meglehetősen katasztrofálisak.

A megalázkodó ember se igazán jó partner: hagyja magát legyalulni, mindig nárcisztikus, uralkodni vágyó párt választ, aki esetleg még attól sem riad vissza, hogy fizikailag bántalmazza – és nem csak nők lehetnek ilyen helyzetben, nem egy esetet láttam, amelyben a férfi húzta össze magát olyan kicsire, hogy azt kínos volt nézni).

Az alázatot és a megalázkodást tehát nem szabad összekeverni.

De tény, hogy mainapság nem igazán van divatban az alázatosság és a szerénység, noha állítólag keresztény alapú kultúrában élünk, és a kereszténységben rendkívül fontos szerep jut ezeknek a tulajdonságoknak. Amit ma leggyakrabban hallunk, az azonban az, hogy az érvényesüléshez nyomulni kell, magabiztosnak, mitöbb, lehengerlőnek kell lenni, és el kell tudni adnunk magunkat ahhoz, hogy sikeresek legyünk. A sikeres ember – főleg a férfi – pedig mindig talál magának partnert.

A magabiztos nőnek azért ennél jóval nehezebb, mert a férfiak ritkán viselik jól a partnerük sikereit, és ez még akkor is így van, ha az elért eredmények nem vetnek rájuk árnyékot. Az intelligens, céltudatos nő számára például épp az olyan, szerény férfi partner lehet igazán megfelelő: aki értékeli a teljesítményt, és elismeri a párját. Egy nagyzoló, nárcisztikus személyiség biztos dührohamot kap, ha nem ő áll a központban. Hiába szerez magának könnyen partnert, mivel nagyon nehezére esik az intimitás kialakítása, hiszen ehhez olykor gyengének, sebezhetőnek kéne látszania, kapcsolatai nem lesznek igazán mélyek.

A sikeresség is többféle lehet: a nyomulós, másokat esetleg félresöprő sikeresség látványosabb, de legtöbbször nincs mögötte szaktudás és az azáltal nyújtott biztonságérzet: sokkal inkább a félelemkeltés és a feljebbvalók kedvében járás alapozza meg, mint a csendesebb, de szilárdabb sikert, amely hozzáértésből fakad. A szerénység valójában erő: és ez az erő egy párkapcsolatban nagyon fontos. A nyomulós gyakran saját belső bizonytalanságát leplezi, míg a szerény megelégszik azoknak a megbecsülésével, akiknek a véleménye megalapozott és neki fontos.

Fiatal éveinkben persze könnyebben bedőlünk a csillogó látszatnak, és lehet, hogy meg kell tapasztalnunk párszor, milyen egy magától elszállt partner, és mennyire megbánthat bennünket az arroganciája, amely kezdetben olyan vonzónak tűnt, de érettebb fejjel jó esetben megtanuljuk jobban értékelni a szerénységet és a csendes magabiztosságot, míg el nem jutunk odáig, hogy ne a legfeltűnőbb lányt vagy fiút célozzuk meg – akár egy társaságban, akár egy társkeresőn.

Talán meglepő, de amerikai tanulmányok szerint már a huszonévesek is többre értékelik a szerénységet, mint a magamutogatást. Daryl Van Tongeren és csapata három tanulmányt is kidolgozott, ezek közül kettő társkereső profilokon vizsgálta, hogy a jelentkezők mennyire értékelik a szerénységet (vagy inkább alázatosságot: angolul humility-t, úgy érzem, magyarra mégiscsak szerencsésebb szerénységnek fordítani) – amely persze virtuális profilok tulajdonsága volt.

Az első kísérletben, amelyben 41 ember vett részt) a profilok minden esetben azonosak voltak, nemtől függetlenül, és mindössze egy dologban tértek el egymástól: mégpedig abban, hogy mennyire értékelte magát humble-nak (alázatosnak) a képzeletbeli felhasználó egy elvileg 0-tól 100-as skálán. A társkeresők vagy a 24-es (nagyon kevéssé alázatos), vagy a 87-es (igencsak alázatos) értéket látták, és ez alapján jött ki az az eredmény, hogy a 87 pontosok népszerűbbek, mint a 24-esek.

Mint tudjuk, azért a társkeresők önjellemzését nem kell feltétlen készpénznek venni, ráadásul a szerény ember profilja nem attól tűnik igazán szerénynek, hogy kijelenti magáról, mennyire egyszerű ember ő, erre inkább a szövegéből lehet következtetni erre… Éppen erről szólt a második számú kísérlet, amelyben 133-an vettek részt: itt az volt a legnyerőbb önjellemzés, mely szerint „mások okosnak tartanak, de én nem szeretem a felhajtást”… Jó, láttam már szimpatikusabban megfogalmazott öndicséretet is, és nem biztos, hogy ezt alázatosnak tartanám, de a tesztben ráutaló magatartást szimulálni elég nehéz.

A harmadik tanulmányban még többen vettek részt: itt már nem társkeresőkről, hanem párkapcsolatban élőkről volt szó: 416 diákról, akik átlagosan másfél éve jártak valakivel. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy vajon az alázatosság mennyire járul hozzá a kapcsolatok tartósságához, mennyire érzik magukat jól a partnerek, és vajon hajlamosabbak-e megbocsátani egy szerényebb embernek, mint egy arrogánsabbnak.

Gondolom, az eredmény nem lep meg senkit: a párkapcsolati strapát egy megértő, szerény emberrel sokkal könnyebb elviselni, mint egy arrogánssal.

A kutatás vezetője mindezek után kíváncsi volt arra is, hogy a felesége mennyire látja őt szerénynek: saját becslése szerint az átlagnál kicsit szerényebbnek kellett volna tartania, de meglepetésére az asszony ugyan az átlaghoz közel, de annál kicsit arrogánsabbnak ítélte. Nos, ez is csak azt bizonyítja, hogy nem biztos, hogy annyira szerények vagyunk, mint amilyennek gondoljuk magunkat. Az mindenesetre valószínű, hogy semmit nem vesztünk, ha az átlagnál kicsit szerényebben viselkedünk – az ellenkező nem szemében általában szimpatikusabbak leszünk tőle, mint ha arrogánsak volnánk.

De ez messze nem jelenti azt, hogy lehajtott fejjel kéne járnunk és bocsánatot kérnünk azért, hogy élünk.