Valódi vakrandi – te kipróbálnád?

A blind date vagyis vakrandi intézménye valószínűleg a legtöbb társkereső számára ismert fogalom, bár sokan ódzkodnak tőle. Az online társkeresés előtti világban vakrandinak azt nevezték, mikor egy ismerős, barát hozott össze két addig idegen embert, abban a hitben, hogy talán majd passzolnak egymáshoz. Vagy, csak mert hármasban nem akart elmenni vacsorázni a kedvese legjobb barátjával/barátnőjével, és négyes randi szervezésével partnert szervált a harmadik keréknek.

Létezik aztán olyan, ugyancsak offline vakrandi, amely a szó szoros értelmében vak, merthogy az emberek semmit nem látnak egymásból. Képzeljünk el egy töksötét éttermet, amelyben vak pincérek szolgálnak fel, és a hely sajátossága, hogy a pincérek saját belátásuk szerint társítják az embereket. Az időről (About time, 2013) cimű filmben a főhős elmegy egy „láthatatlan kiállítás”-féle az étterembe a haverjával: a pincér olyan asztalhoz vezeti őket, ahol két lány már ül, és egész vacsora alatt nem látják egymást, az étkezési nehézségek miatt (most képzeljük el, milyen szépen tudnánk koromsötétben enni) kénytelenek elég sokat beszélgetni, egymásnak segíteni, egymáshoz érni, na és a sok bénázáson jókat nevetni. A főhősnek ez egyik lány nagyon bejön, és megbeszéli vele, hogy az étterem előtt megvárja – el lehet képzelni, milyen izgalommal toporog az utcán, mire feltűnik a leányzó, akit csak akkor képes azonosítani, mikor megszólal. Persze a film logikája azt diktálja, hogy a lány külseje is tetszik a srácnak, így boldogan folytatja az ismerkedést... De lehet, hogy ha nincs sötét az étteremben, és a véletlen nem sodorja őket egy asztalhoz, csak egy buliban találkoznak, sose figyelnek föl egymásra.

Hasonló, de célzottabb módszer jött divatba nemrégiben a valódi vakrandi egy másik verziójával: papírzacskós randizásnak hívják. Összegyűjtenek egy rakás ismerkedni vágyó egyént, nőket-férfiakat fele-fele arányban, és erre a találkozóra mindenki hozza magával a saját ízlése szerint kidekorált nagy papírzacskóját, mégpedig a fején (persze úgy, hogy azért ő maga lásson, és a szemét lehessen látni), majd rövid párbeszédeket lehet folytatni egymással, és ez alapján kiválasztani azt, aki legszimpatikusabb. Itt persze csak az arcot nem látják, a másik alkatát, ruházatát, kezét azért alaposan lehet tanulmányozni... A sok papírzacskós fej így együtt egyébként inkább egy ku-klux-klános összejövetelre emlékeztet, de meg lehet oldani ugyanezt bankrablós változatban, harisnyával, vagy álarcosbállal is.

Az olyan randialkalmazásokhoz képest, amelyeken a kép szinte az egyetlen releváns információ egyes társkeresőkről, és az embereket puszta megjelenés alapján tesszük a tetszik vagy nem tetszik kosárba, ez a fajta, kockázatvállalósabb, a belső értékekre koncentrálóbb módszer igazán szimpatikus. Legalábbis több fantáziát látok benne, mint a fotó alapján történő, teljesen felületes szelekcióban.

De nem kell ahhoz papírzacskó, hogy vakrandiban legyen részünk: az online társkeresés is lehet teljesen vak, ha ezt a módszert választjuk. Például, mert nem akarunk profilképet feltenni. És nem várjuk el a partnertől, hogy képet küldjön magáról. Igazán izgalmas játék tud lenni, amelyben sok helyet kap a fantázia. Persze tagadhatatlan, hogy rizikós: előfordulhat, hogy valaki, akinek a szövegébe, a stílusába, a humorába már-már beleszerettünk, teljesen kiábrándítónak mutatkozik személyes találkozáskor, de ez akkor sem kizárt, ha látunk róla fotót. Meg ne feledkezzünk meg arról a faktorról, amelyet szemérmességből nem szoktunk emlegetni: sem a kép, sem a szöveg nem helyettesítheti a szexuális vonzerő szempontjából legfontosabb jellegzetességet: az illatot – vagy szagot. Az online randizás mindenképpen szagvak az első személyes találkozásig. Tényleg, eszébe jutott már valakinek szagmintás társkeresőt készíteni? Ha emlékeztek a néhány napig nem mosdó férfiak pólóját szagolgató diáklányok kísérletére, talán nem nevetitek ki az ötletet olyan nagyon.

De térjünk vissza az online vakrandira, vagyis arra az esetre, amelyben vagy csak az egyik fél, vagy mindkettő úgy megy bele a személyes találkozásba, hogy egyetlen képet sem látott a másikról. Talán legfeljebb az illető testalkatáról van ilyenkor némi fogalmunk, ha kitöltötte ezeket a rubrikákat, de nem ez fog számítani elsősorban, hanem a levelezés hangulata. Nyilván sokan vannak, főleg a férfiak között, akik a fotó nélküli ismerkedést eleve kizárják, mert a vonzalom alfájának és ómegájának a nő külsejét tartják... A nők hajlamosabbak belemenni egy olyan találkozásba, amelyet nem előzött meg képcsere, vagy csak ők küldtek képet, a férfitól nem kaptak. Mivel a nő számára nem a férfi külseje a legfontosabb, ahogy az olyan klasszikus történetek is sugallják, mint a Cyrano de Bergerac – amelyben a nagyorrú, csúf Cyrano szövegével hódítja meg a jóképű, de nem valami szellemes Christian Roxane-t, aki csak túl későn ismeri fel, hogy nem jóképű férjét, hanem a csúf Cyrano lelkét szerette igazán.. Vagy gondoljunk a Szépség és szörnyetegre, amely ugyancsak ezt az előítéletet (?) erősíti bennünk: a nő képes egy szörnyetegbe is belezúgni, ha az valamiért a szívéhez nő... Bár ez a mese inkább a Stockholm-szindrómáról szól.

Ha nem is válik elsődleges módszerünkké a társkeresés során, ha egyszer-kétszer belebotlunk valakibe, aki vakrandizni szeretne, talán érdemes átgondolni, hogy élből visszautasítsuk-e. Ne gondoljuk mindjárt, hogy azért vakrandizna, mert olyan csúnya, hogy nem mer magáról fotót küldeni. Azok, akiket eddig ebben a műfajban ismertem, egyáltalán nem voltak rossz külsejűek, csak kicsit paranoiások... És bizony sikerült jó pár randit lebonyolítaniuk úgy, hogy sose küldtek magukról képet. Lehet, érdemes kipróbálni. Legalább nem tizenkettő egy tucat randizásban lesz részünk.