Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Van saját ízlésed? És miért baj, ha nincs? aug04

Címkék

Kapcsolódó bejegyzések

Oszd meg!

Twitter   Facebook

Van saját ízlésed? És miért baj, ha nincs?

Sokszor kerülök olyan helyzetbe, hogy embereket kérdezek a kedvteléseikről, hobbijaikról, kedvenc könyvükről, filmjükről, és így tovább. És ilyenkor alkalmanként meglepnek azok, akik nem magukról, hanem a partnerükről vagy a gyerekükről kezdenek beszélni. Például, ha felteszem azt a kérdést, hogy milyen filmeket szeret nézni, milyen zenét hallgat szívesen, akkor kiderül, hogy az illető azt nézi és azt hallgatja, amit a többiek, vagyis a partnere vagy a gyereke, esetleg a szülője...

Ha tovább firtatom, akkor kiderül, hogy neki tulajdonképpen nincs is saját ízlése, mert ez nem olyan fontos... Fontosabb, hogy a másik családtag mit élvez és mit szeretne, ő meg igyekszik élvezni vagy épp halálra unja magát. Nem állítom, hogy nem léteznek ilyen férfiak, de a legtöbb hasonló beállítottságú ember nő. Hiszen a nőket nevelik arra, hogy legyenek alkalmazkodók, türelmesek és önfeláldozók, a férfiak legfeljebb akkor csúsznak bele ebbe a szerepbe, ha a hagyományos elvárásoknak nem akarnak/tudnak megfelelni, és így próbálnak kompenzálni: akkor ők játsszák az alárendelt szerepet egy uralkodni szerető nő mellett.

De lehet-e igazán jó egy nem egyenrangú kapcsolat? És itt most vegyük csak a párkapcsolatot, ne foglalkozzunk a szülő-gyerek viszonyról, amikor a szülő aláveti magát a gyereke minden szeszélyének, mert ez mégsem gyereknevelési blog. Lehet-e kiegyensúlyozott egy olyan párkapcsolat, amelyben mindig csak az egyik fél kívánságai számítanak, mindig csak az ő elképzelései valósulnak meg? Vagy előbb-utóbb kiderül, hogy ez így nem jó, csak már késő változtatni?

Egyáltalán miért sodródik bele valaki abba, hogy ilyen mértékben lemondjon a saját igényeiről? Ezek általában gyerekkori bevésődések, de egy rosszul sikerült párkapcsolat is okozhat hasonló hozzáállást. Ha gyerekként az az alapélményünk, hogy vagy nem számítunk, vagy akkor szeretnek, ha a szüleink elvárásai szerint csinálunk mindent, vagy a szeretteink elhagynak (akár akaratlagosan, akár azzal, hogy meghalnak), kialakulhatnak bennünk olyan hiedelmek, amely szerint a saját igényeink teljes visszaszorítása lehet a boldogulás egyetlen kulcsa.

Hogyan tarthatom meg a partnerem? - gondolja az, akinek soha nem kérték ki a véleményét otthon, illetve azt tapasztalta, hogy a legnagyobb erőfeszítéssel sem garantálhatja a szülei szeretetét. - Tökéletesnek kell lennem, vagyis pont olyannak, amilyennek ők szeretne. Mindegy, hogy valójában milyen vagyok, mert arra senki nem kíváncsi. Esetleg még észreveszi, hogy nem érek semmit. Tehát eljátszom azt, akire ő igazán vágyik. Így talán sikerül megtartanom.

Egy nárcisztikus partner mellett ez "remekül" fog működni, legalább is olyan szinten, hogy a partner nem fogja erőltetni, hogy alávetett kedvese mégiscsak fejtse ki, mit szeretne és mit nem. De ettől se értékelni, se szeretne nem fogja. Csak természetesnek veszi majd a kiszolgálást és önfeláldozást, de a mögötte lévő embert meg se látja. És mit is láthatna valakin, aki állandóan el akar tűnni az álarcai mögött?

Ha a partner nem nárcisztikus, akkor viszont ez az alárendelődés egy idő után idegesíteni fogja. Nekem úgy jó, ahogy te akarod, azt csináljuk, amit te jónak látsz, oda megyünk nyaralni, ahová te szeretnél... Hát nem unalmas ez? Az egyik fél állandó önmegtagadása egy normális partnerben hosszú távon bűntudatot kelthet, mert önkéntelenül is zsarnokká avanzsálhat azzal, hogy mindig az történik, amit ő akar. Nem csoda, ha elkezd érdeklődni egy élettelibb partner iránt, akinek saját véleménye és ízlésvilága van, és akivel még vitatkozni is érdemes.

Tehát lehet, hogy éppen ez a mindenben alkalmazkodás az, amivel elűzzük a partnerünket - amennyiben van benne valamennyi jó érzés, és nem élvezi kifejezetten, hogy ő a király és mi csak a szolgálói.

Ha hajlamos vagy mindenben alávetni magad, érdemes átgondolnod, hogy így szeretnéd-e leélni az életed, lélegzetvisszafojtva és csendesen, vagy inkább kitörnél ebből a magadra szabott karanténból és felvállalnád a saját ízlésedet... Mondjuk, hogy meg tudd mondani, hogy szereted a tojást, keményen, lágyan vagy omlettnek... (Lásd még Julia Roberts problémáját az Oltári nő - Runaway Bride - című 1999-es filmben.)