Van-e értelme, hogy „szünetet tartsunk” egy párkapcsolatban?

Fogós kérdés. Engem már régóta foglalkoztat, ugyanis sokszor látok ilyet a körülöttem élők életében. Van-e ennek haszna? Ha igen, akkor pontosan mi?

Legtöbbször az „időkérés” egyfajta szakítási előszoba. Ha nem merjük kimondani a nemet, ezzel eltolhatjuk a döntésünket egy jövőbeni időpontra. Vannak konfliktuskerülő emberek, akik a saját felelősségük elől menekülve ezt az alternatívát tartják elfogadhatónak. Akár többször is megismételhetik ezt a ceremóniát attól a fájdalmas élménytől rejtőzve, ami letisztíthatná a zavaros történteknek köszönhetően kialakult belső és külső káoszt.

Ilyen értelemben az „időkérés” egy kifejezetten markáns emberi tulajdonságot testesít meg. A gyávaságot. Gondoljuk végig. Valójában mire szolgál az, ha időben vagy térben eltávolodunk egy szituációtól, eseménytől? A „kapcsolati szünettel” nincs semmi baj (utalni fogok erre az írás második felében) abban az esetben, ha szükségünk van egy objektív nézőpontra, ahonnan rendezetten és indulatmentesen kielemezhetjük és újjászervezhetjük az összekuszált érzelmi és logikai szálakat. Majd ezután hozhatunk egy következetes döntést, ami lényegi változást jelent a kapcsolati dinamikában.

Érdemes megfigyelni, hogy az ilyen szempontból gyáván viselkedő emberek hasonló viszonyában beálló „időkéréses” periódusokat sosem követi semmilyen mérlegelt és megfelelő súllyal bíró elhatározás. Általában az történik ilyenkor, hogy a két fél összejön, ideig-óráig elvannak, majd mivel kerülik a nagyobb horderejű, de mégis a kapcsolat alapjait annak mélységeiben meghatározó konfliktusokat, előbb-utóbb elkezdik magukat egyre kellemetlenebbül érezni, ugyanis a helyzet teljesen természetes velejárója az, hogy fájdalmat okoznak a másiknak, illetve a sokasodó játszmák következtében önmagukat is felőrlik. Majd mikor eljutnak odáig, hogy már kifejezetten rosszul vannak attól, amit létrehoztak, bevetik utolsó mentsvárként a „tartsunk szünetet” elnevezésű jolly jokert, ami tulajdonképpen egy újabb játszma „horgaként” is értelmezhető. Erre a másik ráharap, hiszen örül, hogy megúszta a szakítást, próbálja magát boldognak hinni. A két játszmázó közül általában ő a gyávábbik, mivel leplezetlennek tűnő természetességgel nyeli le azokat a csontokat, amiket eléje dobtak. A másik fél pedig, aki ezt kezdeményezi, általánosan az önzőbb kettőjük közül, mégpazért, mert ez az elegáns megoldás olyan kényelmi faktorként róható fel a számlájára, ami után legalább egy rövid ideig bele tud nézni a tükörbe. Csak az a kár, hogy ez a felállás nem éppen szolgálja a kölcsönös tisztelet szempontját. És persze hamarosan újra elkezdődik a közeledés és ez így megy tovább a végtelenségig.

Most kisarkítottam a jelenséget és hozzáteszem, nem pszichológiai szakkcikkekből idéztem a fentebb írtakat, hanem azokat az alapján szűrtem le, ahogy a környezetem kíváncsian figyeltem és értelmezni próbáltam.

A „szünettartás” szerintem egy esetben lehet kifizetődő. Akkor, ha ennek határozott keretei vannak.

Például: „Most szükségem van 1 hétre ahhoz, hogy tisztázzam magamban, hogy pontosan mi történik közöttünk. Utána keresni foglak és üljünk le, hogy megegyezzünk abban, hogy mi legyen másként a jövőben”

Vannak házaspárok, akik például egy elfajuló családi perpatvar során különvonulnak a szobájukba és emailezni kezdenek egymással. Ezáltal is objektívvé téve az összetűzés jellegzetességeit, kissé kivonva magukat az incidens érzelmi bevonódása következtében kialakuló feleslegesen szikrázó porfelhőből.

Ha tudatos stratégiaként alkalmazzuk ezt párkapcsolati életünkben, akkor célravezető lehet, azonban érdemes tudatosítanunk magunkban mögöttes motivációinkat akkor, ha éppen ilyen útra kívánunk lépni.

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu