Randivonal Blog
Te is társat keresel?
A Randivonal Magyarország legnagyobb online társkereső oldala már 25 éve.
Belépés a Randivonalra:
„A világ legtermészetesebb módján öleltük meg egymást”
Írta: RandiBlog , dátum: dec 09, 2015 , rovat: Sikertörténetek | 0 komment
Az alábbi történetet Tamás küldte. Ha Te is sikerrel jársz a társkeresésben a Randivonalon, ne felejtsd el megírni és elküldeni nekünk történetedet a sikersztori@randivonal.hu címre!
Én személy szerint a válásom után a barátaim unszolására regisztráltam az oldalon. Nagy reményeket nem fűztem a dologhoz, lesz ami lesz alapon egy hónap próbaidőt tűztem ki magamnak – gondolván, hogy ennyi idő talán elég lesz átlátni az oldal működését kellő mélységig .
Kezdődhetett tehát a böngészés, az adatlapok áttekintése, hol sírva, hol pedig nevetve vonva le a konzekvenciákat az olvasottak alapján. Kellő ”terepfelmérés” után végre összeszedtem a bátorságom és nekiálltam azon hölgyeknek személyre szóló levelet írni, akik az adatlapjukon megjelenített bemutatkozó soraikkal fel tudták kelteni az érdeklődésem. Nagyon fontos volt a helyesírás ismerete, a frappáns, az ember figyelmét lebilincselő stílus, a közös pontok keresése akár a munka terén, akár a későbbiekben a szabadidő közös és tartalmas eltöltésének lehetősége miatt. Akiknél a ”Ha meg akarsz ismerni, akkor írj!!” mondatot olvastam, azonnal kiléptem az adatlapjukról, hiszen hogy lehet azokat komolyan venni, akik arra sem veszik a fáradtságot, hogy írjanak 10 – 15 bemutatkozó sort???!!! Én készséggel elhiszem, hogy szörnyen elfoglaltak, azonban ezek alapján egy esetleges későbbi kapcsolatban hogyan lesz idejük a párjukra?!
Levelek mentek, válaszok azonban csak nagy ritkán jöttek. Aztán egy hajnali órán egy kiadós jegyzetírás után még valamiért beléptem az oldalra, ahol az egyik, a rendszer által javasolt felhasználó fényképére kattintva belenéztem egy olyan csodálatos és varázslatos szempárba, amelyhez hasonlatosat még az eddigi életem során soha nem láttam…
Bevallom, belém fagyott a szó, az adatlap olvasása után pedig az is teljesen egyértelművé vált számomra, hogy bizony a munkánk és az érdeklődési körünk is nagyon sokban közös. Mivel a fáradságom miatt akkor már nem éreztem magamban kellő erőt arra, hogy megírjak egy bemutatkozó levelet, ezért ”Kedvencnek” jelöltem Őt, és a levél megírását másnapra halasztottam. Reggel indulás előtt érkezett a postafiókomba az e-mail, hogy Gabi is kedvencnek jelölt. Nagy volt az örömöm, nem is húztam sokáig az időt, gyorsan írtam néhány sort magamról és már küldtem is Neki lóhalálában. A válaszra nem is kellett sokat várni, vidám és jókedvű sorai bearanyozták a napom.
Elkezdtünk levelezni és bizony rá kellett arra jönnünk, hogy amennyiben ezt sokáig így folytatjuk, bizony el fognak kopni az ujjaink. Téma témát, kérdés kérdést, beszámoló beszámolót követett, az e-mail folyam terjedelme kezdett hasonlatossá válni a ”Háború és béke” teljes terjedelméhez!
Telefonszámot cseréltünk, de már az első, nyitó beszélgetésünk is nagyjából ötven perces beszélgetés lett. Aztán írtunk és beszéltünk, írtunk és beszéltünk, ismét írtunk és beszéltünk, majd elérkeztünk oda, hogy ezt bizony már csak személyesen lehet folytatni. Kitűztük tehát közösen a nagybetűs „Randi” napját és tűkön ülve vártunk, hogy mikor pillanthatjuk meg egymást immár teljes, fizikai valónkban. Az adott reggelen még gyors telefonhívás, majd bekövetkezett az, amelyet már mindketten oly nagyon vártunk: ott álltunk egymással szemben!
A fényképek és a valóság között nem volt fikarcnyi eltérés sem, előző leveleinkben már jól megszórtuk egymást fényképekkel. Ekkor pedig bekövetkezett az a csoda, amelyre egyikünk sem számított volna: a világ legtermészetesebb módján nagyot nevetve öleltük meg egymást. Bakancsot húztunk, autóba ültünk, irány a budai hegyvidék, séta a Pilisi Parkerdőben, séta a Vadasparkban, egy gasztronómiailag minden igényt kielégítő ebéd egy hangulatos étteremben, közben pedig megállás nélkül rengeteget beszélgettünk.
Kiderült, hogy sok minden közös pont van a múltunkban, egyforma az értékrendünk, a humorunk, egyformák az elvárásaink, a világképünk, a megtapasztalásaink. Nem egy alkalommal előfordult, hogy egyszerre kezdtünk ugyanarról beszélni, egymás helyett fejeztünk be mondatot, sokszor már azon nevettünk, hogy a mi helyzetünkben nem azt lesz nehéz megtalálnunk, hogy mi a közös dolog bennünk, hanem azt, ami nem… Az azóta eltelt időben nagyon sok terv és elhatározás született a későbbi közös programjaink megszervezésére, mindent megteszünk annak érdekében, hogy minél több ”hasznos időt” tölthessünk egymás társaságában, mindketten igyekszünk minél több mindent adni a másiknak. Jó újra megélni a szürke hétköznapokon a napközbeni vágyakozást a másik iránt, ha csak néhány lopott percben is, de hallani néhány mondat erejéig egymás hangját a telefonban, hogy aztán este ismét kezdetét vehesse egy újabb, szinte soha véget nem érő beszélgetés a másik kezét fogva.
Amint az a saját példánkból is látszik, semmi sem lehetetlen. Kívánunk mindenkinek a mienkhez hasonlatos sikert a saját útján, kitartást, valamint nyitott szívet és fület arra, hogy a hozzá odaforduló másikat – ha a helyzet úgy hozza – teljes egészében be tudja fogadni és meg tudja hallgatni.