Az eleve elrendelés és a lelki társ

Vajon létezik-e valahol egy nagy könyv, amelyben meg van írva, hogy melyik zsák melyik foltjával? Létezik-e lelki társ, egyetlen ember, akit Isten, a sors, az univerzum vagy bármilyen felsőbbrendű akarat mellénk rendelt, nekünk csak meg kell keresnünk?
Ha bárki logikusan belegondol, nem fogja azt hinni, hogy létezik, hiszen akkor egyrészt sokkal könnyebb lenne megtalálni (az a felsőbb akarat egyértelmű jeleket küldene), másrészt mindenkinek jutna. Márpedig nem úgy néz ki, mintha mindenkinek megadatna ez az ajándék.

De a szív kérdéseiben nem szoktunk logikusan gondolkodni. Szeretjük a jó sztorikat, és a szerelmes regényekben, filmekben, színdarabokban mindig egymásra találnak az emberek… vagyis legalább egy emberpár egymásra talál, míg az összes többi sokszor éppen azon lamentál, hogy ő elszalasztotta a lehetőséget. Ha mindenkinek megadatna a lelki társ, akkor nem tűnne olyan nagy kiváltságnak, unalmasan banális volna. Így azonban felér egy lottóötössel.

Vagyis miközben keressük a lelki társunkat, azzal is tisztában vagyunk, hogy megtalálni kiváltság. De sajnos attól, hogy hiszünk az egyetlen konkrét lelki társban, megnehezítjük a kapcsolatainkat. Még a szakításaink is sokkal fájdalmasabbak lesznek. Ez a koncepció, ez a hit nem segít, hanem legtöbbször szerencsétlenné tesz. Miért van ez így?

1. A lelki társtól elvárjuk, hogy tökéletes legyen és olvasson a gondolatainkban. Minél kevésbé ismerünk valakit, annál könnyebben idealizáljuk, ha viszont kapcsolatba kezdünk vele, kiderül, hogy nem idális és nem olvas a gondolatainkban, ez pedig megingásra késztet. Lehet, hogy mégsem ő a lelki társunk? Akkor mit vesztegetjük az időt? Vissza a startmezőre!
2. Ha bármilyen okból szakítunk, utólag nyilván ráébredünk, hogy mégsem a lelki társunkba voltunk szerelmesek, így mérgesebbek leszünk rá, mintha nem gondolkodnánk úgy, hogy csak egyetlen tökéletes partner létezik számunkra. Tehát a szakításaink keserűek lesznek és megtagadjuk mindazt, ami szép volt a kapcsolatban, ráadásul felesleges fájdalmat okozunk mind magunknak, mind a partnerünknek.
3. Ha a sors elszakítja tőlünk azt az embert, akit a lelki társunknak véltünk, sokkal nagyobb lesz a veszteségérzetünk, mert úgy véljük majd, hogy ezzel örökre befellegzett mindennek, semmi esélyünk a boldogságra. Ehelyett, ha nem vagyunk ilyen fatalisták, remélhetünk az újrakezdésben valaki mással.




4. Bármilyen kis konfliktus, összezördülés a partnerünkkel jelentősebbnek, végzetesebbnek tűnik, mint normális esetben, hiszen azt hisszük, hogy az igazival biztosan nem veszekednénk, ő mindig megértene, mindig támogatna. Így nem arra fogunk törekedni, hogy megoldjuk a problémákat, hanem arra, hogy kiderítsük, vajon tényleg ő-e az igazi.
5. Ha azt hisszük, csak egyetlen ember lehet megfelelő a számunkra, beleeshetünk abba a csapdába, hogy soha el se kezdünk semmilyen kapcsolatot, mert hátha akad még alkalmasabb jelölt, és akkor mi lesz, ha őt pont elszalasztjuk a kevésbé alkalmas miatt? Ennek extrémebb változata, mikor egy számunkra elérhetetlen ideális ember után ácsingózunk (leginkább is a tudta nélkül), és senkivel nem próbálkozunk, mert hátha valami csoda folytán mégiscsak lehetőségünk adódik az ideálunk közelébe férkőzni.
6. Ha nagyon erősen hiszünk az eleve elrendelésben, erőszakossá, nyomulóssá válhatunk, hiszen úgy gondoljuk, jogunk van a másik ember életében jelen lenni, a sors nekünk rendelte, legfeljebb ő még nem ismerte fel ezt a tényt. Ez a legveszélyesebb következménye ennek a hiedelemnek, hiszen az, aki isteni hatalom által legitimáltnak érzi a vonzalmát, bármire képes lehet.

Bármilyen nehéz elengedni ezt az édes, kábító és végzetes fantáziát, nagyon sokat nyerhetünk azzal, ha megtesszük. Az egyes ismerkedéseknek nem lesz akkora tétje. Nem zéró összegű játszma lesz mindegyik, nem várjuk el lépten-nyomon, hogy égi jelet kapjunk arról, ki a nekünk szánt csodalény. Rájövünk, hogy gyarló emberekkel van dolgunk és egy kapcsolatot csak úgy tudunk működtetni, ha kommunikálunk, olykor vitatkozunk, konfliktusokat vállalunk, kompromisszumokat kötünk.

A nézeteltérések nem végzetesek, hanem a kapcsolatok természetes velejárói. Ha ezt megtanuljuk, átérezzük, sokkal élhetőbb kapcsolataink lesznek és még az is kiderülhet, hogy van valaki, aki sokkal inkább hozzánk való, mint bárki más. De ehhez előbb meg kell ismernünk az illetőt és biztos, hogy nem a saját tükörképünket nézegetve jutunk el idáig.