Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Társkeresési matek – avagy mi lenne, ha tényleg csak egy lelki társunk volna? jan07

Címkék

Kapcsolódó bejegyzések

Oszd meg!

Twitter   Facebook

Társkeresési matek – avagy mi lenne, ha tényleg csak egy lelki társunk volna?

Nagyon sokan hisznek az úgynevezett nagy Ő-ben, lelki társban vagy Igaziban, és úgy állnak hozzá a társkereséshez, mintha valami felsőbb hatalom garantálná, hogy előbb-utóbb úgyis ráakadnak arra a bizonyosra. Érdekes, hogy ebben a hitben vallásosok és nemhívők egyaránt osztoznak, pedig egyértelműen mágikus gondolkodásra vall, hogy higgyünk a sorsban, a végzetben, a véletlenben, ami ugyebár nem is létezik.

Nem egy, amúgy teljesen racionális gondolkodású embertől hallottam már, hogy hisz a nagy Ő létezésében, és csak várja és várja… Sőt, mitöbb, inkább férfiak szájából hangzott el hasonló nyilatkozat, mintha a nők józanabbak lennének ebben a kérdésben.

Ebben van is logika: mivel egy kapcsolat általában akkor lesz tartós, ha a férfi jobban odavan a nőért, mint fordítva, a hosszú párkapcsolatban inkább a férfi érzi úgy, hogy azt a bizonyosat találta meg, akit keresett… Legalábbis nagyobb eséllyel lesz sikeres egy együttélés, ha a férfi elkötelezettebb.

A nők többször szerelmesek, és így hamarabb megértik, hogy nem csak egy igazi lehet, illetve, hogy hiába éreznek ők igazinak valakit, ha az ezt a hitet nem osztja, és lelép a következő nagy szerelem kedvéért.

No, de nézzük a matekot, amelyben Randall Munroe lesz segítségünkre – a Mi lenne, ha? című könyv egy fejezete ugyanis éppen ezzel a témával foglalkozik, konkrétan kimatekozza, hogy mi lenne, ha valóban csak egy lelki társunk létezne az egész univerzumban.

Először is, a kérdés az, hogy ez a lelki társ a mi korunkban él-e vagy tetszőlegesen bármely korban élhetett – esetleg még meg sem született… Ha nem csak a saját korunk számít, akkor gyakorlatilag semmi esély rátalálni, hisz a mostanáig született homo sapiensek úgy 90%-a már elhalálozott, és akkor még nem számoltunk a jövőben születőkkel.

Mivel a jövőben születendők száma teljesen megjósolhatatlan, igazából nincs sok értelme velük is számolni, ha viszont velük nem számolunk, akkor a múltbéliekkel se lenne ildomos…

Munroe arra a következtetésre jut, hogy legjobb, ha a velünk egy korban élő emberekkel számolunk, ami rendben is lenne, de a korkülönbséget 1-2 évben maximalizálja – ami viszont nem tűnik túl logikusnak a számomra. Én kb 20 évet határoznék meg lefelé és felfelé – persze, megvan a veszélye, hogy egymás lelki társai túl korán vagy túl későn találkozzanak, de emelje fel a kezét, aki ilyenről még sose hallott. Sőt, olyan is simán előfordulhat, hogy akár 40 év korkülönbség van két ember között…

Munroe ugyancsak nem számol azzal a lehetőséggel, hogy a valaha élt lelkek száma korlátozott, mert lélekvándorlás van, és mindig ugyanazok születnek újjá más és más testben. Egy mexikói regényben (A szerelem törvénye) például éppen ezt a logikát követi az író (Laura Esquivel), mikor a lelki társ keresésének folyamatát elképzeli: az igazival akkor találkozhatunk, ha egy felsőbb hivatal ezt megengedi, addig folyamatosan újjá kell születnünk, és ugyanazoknak a lelkeknek a különböző megnyilvánulási formáival kell jól-rosszul kijönnünk, míg végül megbékülünk velük. Fontos, hogy a sok-sok életen keresztül, amíg a dolgainkat meg nem oldottuk, nem is futhatunk össze az úgynevezett igazival…

De térjünk vissza Munroe számításaihoz: ha az 1-2 év korkülönbséget határozzuk meg, akkor a potenciális lelki társak száma félmilliárdra szűkül – hát, ez már egész barátságos szám. Akkor most már csak meg kéne találni a módszert, amely elvezet a lelki társhoz. Munroe abból indul ki, hogy lelki társak keresése esetén a „meglátni és megszeretni” kitételt szó szerint kell venni, azaz a lelki társak nyilván egyetlen szem-összevillanás alapján felismernék egymást. Nem kell flörtölgetni, profilokat böngészni társkeresőkön, randizni össze-vissza, az egyetlen feladat minél több potenciális partnerrel létesíteni szemkontaktust.

Persze ennek a szemkontaktusnak élőnek kell lennie, mert épp az összevillanás, a kölcsönös egymásra ismerés a lényeg.

Az ember átlagosan csak néhány tucat idegennel létesít szempontaktust naponta – ahogy Munroe, úgy én is sokkal kevesebbel, mert nem szeretek ismeretleneket stírölni, ha mondjuk jönnek szembe a mozgólépcsőn… Az introvertáltak és a kistelepüléseken lakók meglehetősen rossz esélyekkel indulnának. Persze manapság már segítségükre sietne a webkamera intézménye, és minden másnál népszerűbb szabadidős tevékenységgé válna a társkereső rulett, de a legkívánatosabb foglalkozások azok volnának, amelyekben a lehető legnagyobb számú szemkontaktust lehet létesíteni per nap…

De mégis, mennyi időbe telne félmilliárd embert végigpislantani?

Nos, a szokatlan matematikai problémák megoldója szerint abban az esetben, ha mindenki heti hét napon át, és napi nyolc órában (összes szabadidejében, ha nem ezzel keresi a kenyerét) használná a társkereső rulettet, és csak pár másodperce lenne eldönteni, hogy a lelki társával szemezett-e vagy sem, akkor kb 20 év leforgása alatt meg is tudná nézni az összes lehetséges jelöltet.

Végül is, ha tíz évesen elkezdenék, harminc éves korukra végeznének is – persze ezek csak azok a csóringerek lennének, akiknek a keresés utolsó órájában mutatná meg a rendszer a lelki társukat. Mások már akár 10 év után is sikerrel járhatnának.

De kinek van napi 8 óra ideje ilyen úri huncutságra? Ha viszont nem mindenki venne részt a játékban, akkor azoknak az esélyei is rohamosan csökkennének, akik apait-anyait beleadva csak ennek szentelnék az életüket…

No de mit tennénk addig is, amíg keresgélünk? Nem élveznénk az életet, nem ismerkednénk úgy igazából, hisz abban hinnénk, hogy egyetlen pillantás elég, és úgyis tudjuk, nincs értelme a másik emberre időt/energiát „pazarolni”… Egyesek renitenskednének, és kijelentenék, hogy az egész lelki társ projekt hülyeség, és inkább azokból válasszunk, akiket ismerünk, mások fennen hirdetnék, hogy megtalálták a lelki társukat, és inkább élnének egy kevésbé tökéletes partnerrel, mint várnának örökké Godot-ra…

Ismét mások lelki társként tekintetének a nagyon csinosakra, és azok hiába tiltakoznának a dolog ellen, míg a valódi lelki társuk nem kéne nekik, mert nem elég dögös. A sztároknak ezrek kívánnának lelki társuk lenni, a hajléktalanoknak meg senki.

Szóval valójában nem igazán járnánk jól, ha csak egy lelki társra számíthatnánk… Mennyivel megnyugtatóbb, hogy számos lehetőségünk van, és nem is kell feltétlen társkereső rulettet játszanunk, ha meg akarjuk találni egyiket vagy másikat. Bár a pár másodperc alatt, egy pillantás alapján döntő stílus máris valóság, ha belegondolunk. Csak nem biztos, hogy a legjobb módszer.