Miért akarunk annyira hinni a sorsban?

Az elmúlt év sokmindenre rávilágított, de talán leginkább arra, hogy mennyire jellemző a mai kor emberére is, hogy imádja a leegyszerűsített magyarázatokat, milyen nagy igénye van arra, hogy higgyen valamiben, annak ellenére is, ha az a valami teljesen logikátlan. Nem a racionalitás irányítja az embereket, legyen szó egészségről, üzletről, vagy akár szerelemről. Sokkal többet számít, hogy miben hiszünk és milyen babonákat fogadunk el.

Hányan halasztgatják például a szűrővizsgálatokat (már amikor ezekre egyébként el lehetne menni), mert attól tartanak, hogy ott majd kiderül valami kellemetlenség? Mintha az, hogy nem vesznek tudomást a potenciális veszélyről, megmentené őket mindentől, pedig éppen akkor lenne túlélési esélyük, ha minél hamarabb megtudnák, ha baj van. De a bizonytalanságot a jelek szerint könnyebb elviselni, mint a biztos rosszat. (Pedig rengetegszer elhangzik az ellenkezője.)

Vagy hányszor halljuk, hogy valaki zsigerből hoz döntéseket, megérzésre hivatkozik, aztán vagy bejön neki, vagy nem. Ha bejön, akkor persze fennen hirdeti, hogy a racionalitással szemben ezek az elemezhetetlen érzések mennyivel megbízhatóbbak. De valószínűleg csak szerencséje volt és/vagy racionálisan döntött, noha ennek nincs teljesen a tudatában.

A szerelmi életünket is rengeteg logikátlanság jellemzi. Nagyon sokan hisznek abban, hogy létezik nagy ő. Vagy más szóval lelki társ. Olyan elterjedt ezt a hit, hogy Kínában még üzletág is épül arra, hogy egy állítólag zseniális festő lerajzolja az embereknek lelki társukat, ha modellt ülnek neki. (Most már elég egy fotó is, a művész szállítja a lelki társ képét.) Az már más kérdés, hogy az illető mit kezd egy rajzzal, amin egy számára ismeretlen ember szerepel. Arcfelismerő programmal megkeresi a több milliárd földlakó között? Vagy belemagyarázza, hogy a kép azt ábrázolja, aki iránt eddig is lelkesedett?

Aztán ott vannak a horoszkópok, amelyeket még az is szívesen elolvas, aki nem hisz bennük, mert olyan szórakoztatóak és sose lehet tudni. Noha nyilvánvaló, hogy az egy csillagjegyen belül születetteknek nem lehet mind azonos a sorsuk (újságbéli horoszkópok), de az is nonszensz, hogy az azonos órában születettek mindegyikére ugyanaz legyen jellemző... Azért a mágikus gondolkodást nem tudjuk elereszteni.

Minden olyan bizonytalan a világban, minden annyira esetlegesnek tűnik, és nekünk kapaszkodók kellenek. Például imádunk belekapaszkodni abba a meggyőződésbe, hogy egy felsőbb hatalom eleve elrendelte, kivel leszünk boldogok. A mi feladatunk csak annyi, hogy megtaláljuk ezt az illetőt, aztán minden csodás lesz. Hiába látjuk számtalan példából, hogy ez nem így működik, hogy nincsenek varázslatos, meseszerű kapcsolatok, vagy ha vannak, akkor se a sorsnak, hanem két ember érzelmi intelligenciájának, erőfeszítéseinek, és a véletlennek köszönhetően léteznek és működnek, mi ragaszkodunk fatalista felfogásunkhoz.

Aki ki meri jelenteni, hogy számára nincs nagy ő, mert ez az elképzelés avítt vagy abszurd, máris érzéketlen tuskónak számít és fogalma sincs a szerelemről... Mivel a szerelem sokismeretlenes egyenlet, és képtelenek vagyunk megfejteni, újra és újra visszatérünk a predesztináció megnyugtató gondolatvilágához. Ha így volt megírva a nagykönyvben, akkor így is lesz. Ha meg másképp volt megírva, akkor ne erőltessük.

Nem hiszem, hogy valaha elengednénk ezt a fajta gondolkodásmódot, valószínű, hogy amíg ember az ember, ez nem fog megváltozni. Mondjuk az már nagy kihívás lesz, ha belépnek a képletbe olyan, személyre szabható emberszabású robotok, akikkel ki lehet majd alakítani akár szerelemszerű kapcsolatot is. Vajon mennyire lesz sorsszerűnek tekinthető egy ember alkotta géppel folytatott érzelmi kaland?