Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Az udvarló férfi és a csajozó pasi vitája a nők tiszteletéről

-          Hogy beszélsz te ezzel a nővel? Megérintetted a tomporát? És megsértetted azzal a fricskával, hogy magára szedett néhány kilót?

-          Meg hát! És akkor mi van, ha igen te védelmező, jóságos lovag? Úgyse kapod vissza a felé mutatott tiszteleted, használd ki inkább!

-          Ugyan már, miért ne kapnám? Ő jól nevelt hölgy, tetteimre erkölcsiséggel és mértékletes tartással válaszol majd, hogy idővel kiérdemeljem szerelmét!

-          Haha! Kiérdemeljed? Az első bokorban érzéki élvezetekben részesít majd valami flegma dumával elé pördülő tahót, aki a fogyatékos parkolót keresztben foglalja el a bevásárlóközpont előtt!

 

E két karikaturizált szereplő leképezi korunk társadalmának nárcisztikus és érzéketlen hozzáállását nekifeszülve a talán még bennünk megbújó úriember archetípusának.

Hogyan ismerkedjünk?

Nők ezrei panaszkodnak modern muksók tapintatlan és felszínes megközelítése miatt, a másik oldalról viszont mi férfiak is tapasztalhatjuk romantikus mutatványainkkor, hogy holtvágányra futunk, mert nem ismerik el a szándékunkat. Nemhogy elutasításra, sokszor még figyelemre sem méltatnak minket akkor, ha tisztelettel, kedvességgel közeledünk. Kinek van akkor igaza? Általánosságban véve mi nem tiszteljük a nőket, vagy ők nem viselkednek tiszteletre méltó módon?

Változó stílusban formálom meg az írásaim, időnként a tudomány kincsesbányájának tárnáiba ereszkedem, hogy onnan kopácsoljak ki pár kiló ércet és abból állítsak elő valamilyen produktumot, máskor csak és kizárólag egyéni gondolati íveket építek fel önálló tapasztalataimból kiindulva, amiken lecsúszva alkalmanként magamat is sokkolom az összegzés felelősségre hívó szigorú, mégis mélyen elfogadó tekintetével. Most az utóbbi vonalat követem. Nincs kutatás, nincs empíria és természetesen lehet vitatkozni.

Visszatérve kérdésfelvetésemre, én azt látom, hogy manapság a férfiak java nem udvarol, hanem csajozik.  Nem igen voltam tanúja annak, hogy diszkóban fiatal srácok „hódítottak” volna meg finom hölgyeket. Általában túlélési potenciáljaik bemutatásával érik el, hogy a kiszemelt lányka odalegyen értük, de az egészből hiányzik mindenféle romantika, erotika, különösebb stílus, vagy íz. Meg kell hagyni Giacomo Casanova igen nagy firnyák volt, de mikor „korai és kései szerelmeiről” szóló visszaemlékezéseit olvastam, meggyőződtem arról, hogy: igen, ez az ember tudott udvarolni, még akkor is, ha nem egyszer eléggé tisztán látta a várható kimeneteleket és fel is készült azokra.

Mi is egyáltalán az udvarlás? Hadd legyek most kicsit amolyan „Coelhos”, ennyi talán belefér.

Képzeljük el az udvarlás táncát olyannak, mint egy zongoradarabot, amiben a hangok jelentik a nő érzéseit, a technikád, játékod pedig maga az a verbális, non-verbális egyveleg, amit kommunikálsz. A nők ebben az értelemben olyanok, mint a hangszerek. Megszólaltathatsz akár egy akkordot is. Aztán nevethet, csókolhat, vágyhat, vagy tehet bármi mást. Ha folyamatosan játszol, és a harmóniák jó ütemben követik egymást, a nő emlékezni fog rád, újra látni akar, sosem mondja majd, hogy „sok a dolga”, ahogy azt sem, hogy „jelenleg nem áll készen egy kapcsolatra”. Ha rácsapsz a zongorára mérgedben, a te fülednek is fájni fognak a hamis melódiák. Ebből is látszik, hogy az udvarlás igényelne afféle erényeket, mint türelem, alázat, figyelmesség, empátia és szeretet. Rendszerint azonban nem kell virtuóznak lennünk ahhoz, hogy társat találjunk, néha egy egyszerűbb nóta is megteszi, mert, ha valódi a zene, és kiterjed vágyra, örömre, szomorúságra, erőre, keménységre, vagy akár az összes létező dallamra, amit egy hangszer képes megszólaltatni, ő újra hallani akarja majd a dalt (főleg akkor, ha egyezik az ízlésetek). A nőknek is van ilyen muzsikájuk, ha elég éberek vagyunk, akkor talán még hallunk is belőle valamit. Akkor mi a probléma, miért nem működik ez a gyakorlatban? Eljutottam odáig, hogy rájöjjek, a gond a következőben rejlik: hamisak a hangszerek. Nincsenek behangolva. Ha az én gitárom el van hangolva, nem valószínű, hogy feltűnik majd az, hogy tiédnek is ugyanez a problémája.

Az udvarláshoz ugyanis önismeretre és emberismeretre lenne szükség és arra, hogy ne legyünk teljesen kiábrándulva a másik nemből. A csajozáshoz maximum dominanciára és magabiztosságra, melyek szintén elhanyagolhatatlan értékek, de kizárólag evolúciós huzalozottságunkra hatnak, lelkünk mélyebb rezdüléseire aligha.

Minden nő vágyik az erőre és a stabilitásra, ugyanakkor olyan kiegyensúlyozott, határozott férfiak is fordulnak hozzám nemegyszer tanácstalanul amiatt, hogy társtalanok és nem kapnak választ a miértekre, akiken látszik a tudatosság megérlelt kisugárzása, de belefutnak olyan nőkbe, akik az általuk ajánlott „szebb jövő” ígérete helyett inkább öntudatlanul visszaszaladnak valamelyik velük méltatlanul bánó exükhöz, ahol aztán újra sérülnek.

Rengeteg a bizonytalan nő. És bár sokat hangoztatják a „gyengébbik” nem képviselői, hogy férfiakra vágynak, nem kisfiúkra, akikre nem tudnak felnézni, mi csöndes, nyugodt hangon ugyanígy (legalábbis én mindenképp) visszhangozzuk kívánságukat: mi sem tudunk felnézni a kislányokra. A nő arról ismerkszik meg leginkább, hogy felelősséget vállal, egykori gyermekkori árnyékából kilépve, bele mer állni a tisztelet és a szeretet adásának és kapásának fényébe és áramlásába, mert amint megbecsülésben, gyengéd gesztusokban részesítik, kihúzva derekát emlékezteti magát arról, hogy hiúságának megízlelése után még dolga legalább legbelül költőien megfogalmazva kimondani, hogy: „Köszönöm, hogy felismerted és megszólítottad a bennem lakozó nőt”. A jó bánásmód elfogadása, a „kapás” is felelősség, és aki nem nő fel ehhez a kihíváshoz, az nem is fog tudni hitelesen reagálni akkor, ha „megtisztelik lényét”. Nemcsak az adás az.

Ezt a gyakorlatban kifejezheti egy szimpla köszönöm is, úgyis a mögöttes háttér számít igazán. Aki erre nem áll készen, az ilyenkor megijed és menekül vissza az árnyékvilágba, ahol újra tehetetlen, akarat nélküli, kiszolgáltatott, rossz gyermek lehet. Nem tud mit kezdeni a bókkal, a virággal, vagy bármilyen egyéb csodálattal. De a sérült gyereket maximum szeretni tudjuk, felnézni nem szoktunk rá.

Hasonlít ez nagyjából arra az életképre, ami egy héttel ezelőtt fogadott, útban hazafelé. A keleti melletti buszmegálló mellett elhaladva két egymásnak eső önmagából kifordult ember sodródott elém úgy tíz méterre tőlem. A férfi elkapta a „csaját” kabátja nyakánál és rángatni kezdte, nekilökve őt a falnak. Megszaporáztam a lépteim, mert azt hittem baj van, hogy megtámadták a lányt. De a „bajnak” közelről már semmi jelét nem láttam. Mire odaértem, pár másodperc elteltével ugyanúgy együtt várták a buszt, úgy mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Hogy mi volt bennem? Fájdalmas együttérzés? Düh? Tehetetlenség? Mindegyik egyszerre. De nőnek szóló tisztelet nem. Az emberi lét iránti tisztelet igen, melynek sárba tiprásával feltámadt bennem a méltóságot helyreállítani akaró építő harag.

Avatkoztam volna közbe, mikor már lecsendesedtek az indulatok? Milyen válaszra számíthattam volna? „Megérdemeltem, hogy nekivágott az épület oldalának, hiszen rosszul viselkedtem”, vagy ehhez hasonló önvédő falakra. De nem ő volt az egyetlen olyan nő, akinél megtapasztaltam már, hogy hagyta magát „megrángatni”. Lelkiekben ugyanilyen a közös élet azzal a férjjel, aki elhanyagol, megcsal, megaláz és természetesnek veszi, hogy amit egyszer megszerzett, azért már semmit sem kell csinálnia.

Hogy a nőket hibáztatnám? A legkevésbé sem, mi férfiak ebben ugyanennyire benne vagyunk. Ahhoz viszont, hogy megértsétek, közülünk sokan miért nem udvarolnak, ismerjétek meg a mi álláspontunkat is. Előbb-utóbb belefáradunk a csalódásokba és felhagyunk a próbálkozásokkal, nem leszünk kedvesek és figyelmesek. Miért tennénk? Hogy utána azt hallgassuk, hogy túl jók vagyunk és imádott hölgyünk bűntudattól telve tegyen hátra két lépést egykori romkapcsolatába visszatérve?

Én találtam már olyan nőt, akinek udvarolhattam, van ellenpélda is. Örülök annak, hogy a sértett férfi egocentrikus magányának börtönéből kitörve vissza tudtam szerezni a hölgyekbe vetett kíváncsi bizalmam. Ehhez szükség volt arra, hogy fejlesszem a személyiségem, de arra is, hogy észrevegyem azokat az ajtókat, ahova, ha zörgetek, oda be is fognak engedni. Amíg a „tartás” nem tendencia, addig nem meglepő, hogy sokan inkább csak „csajoznak és bunkóznak”, ahelyett, hogy szélmalomharcot vívnának a lehetetlennel.

 

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu

 

onlinepszichologia