Ez majdnem szerelem? Vagy tényleg az?

Van, aki csak egészen rövid ideig kételkedik abban, hogy amit érez, az tényleg szerelem – szerencsés ember, nem küzd önmagával, elfogadja és átéli az egészet, ha pedig még szerencsésebb, viszonzott szerelemre talál: így kimondhatja, mit érez, nem kell visszafojtania, lebeszélnie magát róla, nem kell kiszeretnie a másikból.

De a szerelembe esés olyan folyamat is lehet, amely esetleg lassan hódít meg bennünket, és a történések egyes szakaszaiban nem is vagyunk biztosak benne, hogy ez csak majdnem szerelem, vagy valóban az.

Ha kívülről jövő megerősítésre vágyunk, mert oly nagy bennünk a bizonytalanság, talán segít ez a hét pontból álló lista – persze nem biztos, hogy mind a hét pontnak stimmelnie kell, vagy, hogy egyáltalán mindenkire igaz, hogy számára ezt jelenti a szerelem, de iránymutatónak jó lesz.

1. A szerelem függőség, addikció.

Agyunkban olyan folyamatok zajlanak, amelyektől úgy érezzük magunkat, mint egy drogos, megszállottak leszünk, csak a szerelmünk jár a fejünkben, nehezünkre esik másra koncentrálni, dolgozni, tanulni, van, aki még enni és aludni is alig tud. Persze a függőség minden emberben más és más: van, aki a legnagyobb szerelmi szenvedély idején is képes annyi önfegyelemre, hogy elvégezze a feladatait, van, aki meg szétesik, és nem lehet rá számítani. A minap egy cikkben azt olvastam, hogy a szerelmi szenvedély olyan, mint az elmebetegség. Ez persze csak az első, eufórikus szakaszra igaz, később normalizálódik a helyzet, már nem lesz annyira nehéz elviselni a függőséget. De ha a szerelmünket veszély fenyegeti, ha úgy érezzük, hogy elveszíthetjük, a függőség újra nagyon megerősödhet.

2. Fontos nekünk, hogy a családunk és a barátaink is elfogadják, kedveljék a szerelmünket.

No persze, ha vannak barátaink, illetve adunk valamit a családunk véleményére. De ha ellenállásba ütközünk, és tényleg szerelmesek vagyunk, akkor inkább a családunktól szakadunk el, mint a kedvesünktől. Akit némi családi nyomás, vagy a barátai véleménye el tud téríteni egy kapcsolattól, az aligha szerelmes. (Megint más helyzetben van, aki nem függetlenként szeret bele valakibe, és a saját családját, gyerekeit kellene elhagynia – az ilyen szerelmes képes a családot választani, még akkor is, ha nagyon fáj neki, de ha függetlenként kerül választás elé, nagyon nyomós okoknak kell fennállniuk ahhoz, hogy lemondjon a szerelméről.)

3. Örülünk a sikereinek, még akkor is, ha mi éppen kudarcot vallunk.

Ez az egyik legnehezebb próba: tiszta szívből örülni a másik sikerének, még akkor is, ha épp túlszárnyal bennünket. Kulturális okokból a férfiaknak nehezebb, mint a nőknek. Ha egy férfi képes erre, és nem érzi magát megbántva, akkor tényleg szeret – bár ez nem a szenvedélyes szerelem, inkább a mély kötődés és a nagylelkűség ismérve.

4. Nem csak szenvedélyt érzünk, hanem kedveljük is őt.

Ez korántsem olyan egyértelmű, mint első pillantásra látszik. Lehet valakit nagyon kívánni, lehet egészen odalenni érte, de mégsem szeretni mint embert. A szerelem fogalmába beletartozik, hogy egészében nagyra becsüljük a másikat. Ezért is nagyon kérdéses azoknak az állítólagos szerelme, akik semmibe veszik, bántják, megalázzák a partnerüket. Ha valakit kedvelünk, akkor ilyet nem teszünk vele. Normális esetben ugye még azzal sem, akit nem kedvelünk.

5. Ha nem vagyunk együtt, nagyon hiányzik a másik.

Ez a hiányérzet az első, erős függőségi időszakban a legkínzóbb, később szelídül, de mindig megmarad, amíg szerelmesek vagyunk. Ha a másik nem hiányzik, ha nem számoljuk a napokat, sőt, az órákat a következő találkozásig, akkor ugyan szerethetjük az illetőt, de elég kétséges, hogy szerelmesek lennénk belé. Ez leginkább akkor derül ki, ha viszonylag hosszabb időre el kell válnunk: amennyiben ez szinte fizikai fájdalmat okoz, akkor bizony szerelmesek vagyunk, mint az ágyú. Épp ezért, ha a partnerünk nem akar találkozni velünk, és napokig nem hallunk róla, akkor ne találjunk ki kifogásokat a számára: ő nem szerelmes, bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy rajong értünk.

6. A kedvesünk és a szerelem által megváltozunk.

Semmi sem marad ugyanolyan attól a pillanattól kezdve, hogy beleszeretünk valakibe, de főleg akkor nem, ha ebből az érzelemből kapcsolat lesz. Olykor hatalmas változásokon megyünk keresztül, jó esetben, ha a szerelem nem romboló hatású, nem ütközik leküzdhetetlen akadályokba, egészen kivirágzunk, eufórikus hangulatban vagyunk, de hosszabb és mélyebb hatások is érnek bennünket. Megváltozhatnak bizonyos személyiségjegyeink, átvehetünk szokásokat, érdeklődési köröket. Annyi biztos, hogy nem leszünk ugyanazok, mint a szerelembe esés előtt.

7. Féltékenységet érzünk – bár ez egyrészt nem mindenkire igaz, másrészt nem azt jelenti, hogy gyanakvókká is válnánk.

Ahogy a szerelmet is sokféleképpen élhetjük meg, a féltékenység sem egyforma mindenkiben. Némelyekből gyakorlatilag teljesen hiányzik. Másokban nagyon is sok van belőle. Az semmiképp nem igaz, hogy minél féltékenyebb valaki, annál szerelmesebb. A gyanakvó, állandó ellenőrzésre sarkalló, birtoklási mániává váló féltékenység kifejezetten káros – bár sokan abban a hitben élnek, hogy ha a partnerük nem mutatja ennek jeleit, akkor nem is szereti őket. Pedig a másik birtokolni akarása nem szeretet. Mivel a kultúránk nagyon is toleráns a féltékeny emberekkel, és sokszor tekinti normálisnak az erős túlzásokat is, a fogalmak könnyen összekeverednek. De a szerelemnek a féltékenység nem szükséges velejárója.

Remélem, a lista alapján mindenki el tudta dönteni, hogy igazán szerelmes-e, ha lettek volna kétségei. Ha most még nem is aktuális ez a lista, később is elő lehet venni, és boldogan kipipálni az egyes pontokat. Vagy éppen kihúzni… ha nem valódi szerelemről lenne szó.