Hogyan bénít meg, ha irigy vagy más boldogságára?

Az irigység az egyik legnegatívabb emberi reakció. Nagyon kevesen mondhatják el magunkról, hogy egy csepp sincs bennük ebből a méregből. A féltékenység édestestvére, mégis más.

Féltékenységet akkor érzünk, ha már van valamink vagy valakink, és félünk attól, hogy valakinek az aktív közreműködése következtében elveszítjük, bár sokan úgy is képesek féltékenyek lenni, hogy az a valaki egyáltalán nem az „övék”, esetleg még csak nem is tud a létezésükről. (Különben sem mondhatjuk emberi lényre, hogy a miénk, bármennyire sokan érzik úgy, hogy joguk van másokat birtokolni.)

Irigységről ezzel szemben akkor van szó, ha valaki másnak van valamije, amit mi szeretnénk: legyen szó akár tárgyról, státuszról, élethelyzetről, párkapcsolati boldogságról, családról, és így tovább.

Most elsősorban ez utóbbiról, az irigységről szeretnék beszélni: mennyire erős bennünk, mennyire küzdünk ellene, és hogyan bénít meg bennünket abban, hogy a saját életünket éljük, akár a társkeresés témáján belül is. Sőt, ott talán még hangsúlyosabban, mint bármely más területen.

Az emberekben mindig is jelen volt az irigység (erre az állatok is képesek), de attól, hogy a szociális média folyamatosan mások boldogságának, gazdagságának, szépségének, élményeinek üzeneteivel bombáz, ez a permanens rossz érzés, hogy nekünk nem jut elég, mi lemaradunk, jóval erősebb és ha nem akarjuk, hogy felemésszen, tudatosan kell tennünk ellene.

Egy társkereső szingli számára például triggerelő lehet, ha a barátai, barátnői fotóit nézegeti, amelyen a partnerükkel szerepelnek, látszólag tökéletes boldogágban, klassz helyeken… Egy gyermekre vágyó párnak fájhat, ha az ismerőseik kisgyerekes képeit látják, egy beteg gyereket nevelő családnak nehéz elviselnie, hogy mások egészséges és sikeres gyerekeikkel dicsekednek.

Mindenkinek vannak titkos vágyai, amelyek sosem teljesültek. De talán a vagyonnál, a karriernél, egy-egy tárgy birtoklásának lehetetlenségénél sokkal jobban fáj, ha a magánéletünk alakul másként, mint ahogy reméltük és minél közelebb állnak hozzánk azok, akiknek sikerült, ami nekünk nem, annál rosszabbul viseljük, annál maróbb az irigység. Ha a testvérünknek boldog házasság jutott és látszólag mindene megvan, amit mi szeretnénk, mi pedig csak egyik kapcsolatból a másikba szédelgünk, vagy éppen most hagyott faképnél a társunk, akikkel közös életet terveztünk, akkor nagyon nehéz nem irigykedni, sőt: örülni a másik boldogságának.

Vagy hiába akarunk mi magunk szakítani a volt barátunkkal, ha azt látjuk, hogy gyorsan magához tért, sőt, időközben összejött valakivel, aki esetleg még fiatalabb és csinosabb is, mint mi magunk… hát, ember legyen a talpán, aki ezt képes jó szívvel nézni, még akkor is, ha nem féltékeny, mert már nem szerelmes a volt barátjába.

Mit tehetünk ilyen esetben, miként szabaduljunk meg a mérgezéstől, amivel az irigység pokollá teszi az életünket?

Először is lássuk be magunk számára, hogy valóban irigységről van szó és ez súlyos probléma. Ne tagadjuk a meglétét.

Ha megtehetjük, hogy nem szembesítjük magunkat irigységünk legfőbb célpontjaival, akkor kerüljük őket: mondjuk az exszel kapcsolatban általában van erre lehetőség, a testvérünk már jóval nehezebb, kivéve, ha egyébként ritkán találkozunk. De sokkal könnyebb lecsavarni az irigységet, ha nem szembesülünk napi szinten a másikkal, például nem nézegetjük a képeit a közösségi médiában, nem turkálunk a saját sebeinkben, igyekszünk más dolgokra koncentrálni. Egyébként bárkire is irigykedünk, általában nem látjuk a teljes képet: csak azt, amit ő közvetíteni akar magáról. Sőt, sokszor csak azt, amit mi magunk kimazsolázunk a sorsából, mert bizonyos dolgokat egyszerűen figyelmen kívül hagyunk.

Ha szabadulni akarunk az érzéstől, tartsunk önvizsgálatot: miért ennyire erős bennünk az irigység? Valóban arról van szó, hogy a másiknak sokkal jobb sors jutott, vagy inkább csak mi torzítjuk így el a valóságot? Annyira nem bízunk önmagunkban és annyira másodrendűnek érezzük magunkat, hogy eleve esélyünk sincs elégedettnek lenni, mert mindig kívülre figyelünk?

Az irigység erős jelenléte ugyanúgy a gyerekkorban gyökerezik, mint minden más lelki probléma. Ha például úgy nőttünk fel, hogy a szüleink éreztették velünk, hogy a másik gyerekük a kedvenc, vagy eleve nem is rendezett családban nőttünk fel, bántalmaztak vagy elhanyagoltak, nincs meg bennünk az az ősbizalom, ami lehetővé tenné, hogy elégedettek legyünk saját magunkkal és ne folyton más dolgaira és életére vágyjunk.

Ha átadjuk magunkat az irigységnek, akkor arra is képtelenné válunk, hogy saját magunkra figyeljünk, hogy saját célokat fogalmazzunk meg, mert a céljaink olyanok lesznek, mint azoké, akikre irigykedünk. Sokszor irreális, számunkra elérhetetlen, és még csak nem is biztos, hogy ezek nekünk való vagy elérésük esetén bennünket potenciálisan boldoggá tevő célok.

Tehát az irigység ellen leginkább az a leghatékonyabb, ha saját magunkkal foglalkozunk, befelé figyelünk, szükség esetén szakemberhez fordulunk, hogy kiderítsük, milyen okok vezettek ehhez a kínzó jellemvonáshoz és mit tehetünk ellene.

Ha egészséges párkapcsolatot szeretnénk, fontos, hogy megszabaduljunk az irigységtől, hiszen ez az érzés a kapcsolatunkat is meg fogja mérgezni: egyrészt azáltal, hogy a párunk sikereire, örömeire is irigykedünk, másrészt azáltal, hogy fél szemmel mindig más párokra fogunk figyelni, nekik miben jobb, és ettől a saját kapcsolatunkat kevesebbnek fogjuk érezni. Amíg erős bennünk az irigység, nem lehetünk boldogok.