Ezért haragszom a romantikus filmekre

Megérkeztek a hideg, sötét, hosszú téli esték, amikor bekuckózunk a kanapéra, és romantikus filmeket nézünk, mert ezzel tartjuk fenn magunkban a reményt: én is belefuthatok egy vonzó idegenbe, akár már holnap. Haragszom a romantikus filmekre, mert alaptalan reményt árulnak.

Haragszom azokra a hazugságokra, amit újra és újra belesulykolnak a gyanútlan nézőbe: rád találhat a szerelem, és neked ezért a kisujjadat sem kell megmozdítanod. Torzított, giccses, szirupos képet mutatnak, aminek semmi köze a valódi emberi kapcsolatokhoz. És hiába vagyunk felnőttek, mi mégis hiszünk ezeknek a hazug meséknek, elhisszük, hogy ez a valóság, és ezekből tanulunk meg „vágyakozni”, „remélni” és elképzelni, hogyan kellene alakulnia a szerelmi életünknek.

1. A nagy véletlen találkozás mítosza

A romantikus filmek egyik legkedveltebb toposza, hogy két ember váratlanul, véletlenül összeütközik a járdán, egymásra néznek, és bamm!, beüt a szerelem. Azonnal. Mintha a sors egy jól koreografált jelenetben összeterelte volna őket, hogy aztán rájöjjenek, minden nehézség dacára ők innentől kezdve összetartoznak.

Csakhogy ez így nem történik a valóságban. Pláne nem harminc fölött.

Ha már elmúltál 30, akkor pontosan tudod, milyen ritka, hogy a hétköznapokban csak úgy belebotlasz valakibe, aki szabad, illik hozzád, és kölcsönösen vonzódtok egymáshoz. A munkahelyi ismerkedés tele van buktatóval – eléggé ciki és kockázatos, ráadásul sok helyen eleve tiltott. Számtalan munkahelyen szinte csak férfiak vagy csak nők dolgoznak együtt, mindenki túl elfoglalt, fáradt és stresszes egy ismerkedéshez. A baráti kör már nem bővül olyan gyors tempóban, mint húszévesen, a hétköznapi rutin pedig kevés spontaneitást enged. Amikor pedig közlekedsz, beülsz a kocsidba, és magányosan haza autózol. Ha mégis tömegközlekedéssel utazol, akkor pedig beletemetkezel a telefonodba, fel sem merül benned, hogy keress egy szimpatikus idegent.

A filmek mégis azt sulykolják, hogy a szerelem csak úgy „megtörténik” egy véletlen találkozás során. Ezért haragszom rájuk, mert torzítják a valóságot: nagyon ritka, hogy így találunk társat. Ezek a filmek mégis elhitetik az egyedülállóval, hogy nem kell tennie semmit, elég, ha vár a csodára. Közben pedig telnek a hónapok, évek, és a szingli kifut a gyerekvállalásból, és nem tett semmit azért, hogy tudatosan társat keressen.

2. „A szerelem első látásra” mítosza

A másik hazugság a „szerelem első látásra” csodás mítosza. A filmek szerint a vonzalom egyetlen pillanat alatt üt be, mint derült égből a villám. A valóságban azonban az emberek többségénél az érzelmi közelség lassan épül ki. Persze, tetszhet valaki rögtön, de az, hogy valódi kapcsolat, valódi bizalom és kötődés alakuljon ki, az nem egy pillanat, hanem rengeteg idő, erőfeszítés, energia.

Ismerkedni kell: sokat beszélgetni, időt szánni a találkozásokra, megszervezezni a randikat, figyelni a másik reakcióit, értékeit, szokásait. És közben kibírni azt a frusztrációt, hogy tele vagyunk kételyekkel: tényleg tetszik nekem? És én tetszem neki? Tényleg összeillünk? Hosszú távon is jól kijönnénk? Vajon azonosak a hosszú távú terveink?

A filmek ezt a rengeteg bizonytalanságot, kételyt, belső munkát egyszerűen kihagyják, és megpróbálják velünk elhitetni, hogy elég csak megfelelő időben jó helyen lenni ahhoz, hogy legyen egy társunk.

3. A filmek ott érnek véget, ahol az igazi történet kezdődik

A romantikus filmek narratívája nagyjából így néz ki:
találkozás → félreértések, kalandok, szakítás → nagy egymásra találás → boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Csakhogy az igazi történet, az igazi kaland ezután kezdődik.

A kérdés nem az, hogy két ember össze tud-e jönni. Hanem az, hogy:

• képesek-e együtt fejlődni;
• tudnak-e kompromisszumokat kötni;
• összehangolható-e az életük ritmusa;
• hasonlóak-e a céljaik, az értékrendjük;
• megtanulják-e kezelni egymás sérüléseit, félelmeit, múltját;
• tudnak-e csapatként működni a hétköznapokban.

A filmek ezt elfelejtik megmutatni. És talán ez a legnagyobb bajom velük: azt próbálják elhitetni, hogy az „Igazi” megtalálása maga „a” megoldás. Vagyis ha megtalálod az Igazit, a hozzád illő embert, akkor utána az élet már naplementében való sétálgatás. Vagyis a boldogsághoz nem kell más, mint egy szerencsés véletlen, hogy rátalálj a megfelelő társra. A társkereső meg elhiszi, és amikor az összecsiszolódás során konfliktusok alakulnak ki, egy hanyag mozdulattal ejti a társát, mondván: „ha te lennél az Igazi, minden könnyen menne veled”. Pedig ez hazugság, amit a romantikus filmek hitettek el vele.

A valódi igazság

Azért haragszom a romantikus filmekre, mert hamis reményt árulnak. Azt mondják: „Csak találd meg a hozzád illő másikat, és onnantól minden rendben lesz.”
Pedig nem lesz.

Nem készen kapjuk a párunkat. Nem létezik előre elkészített „nagy Ő”. Két ember akkor válik egymás számára igazivá, ha megdolgozik érte: kommunikál, alkalmazkodik, figyel, fejlődik, kapcsolódik.

A romantikus filmek ezt a valóságot kihagyják, pedig épp itt történik a csoda. Nem a váratlan találkozásban, nem a nagy gesztusokban, nem a film végi csókban, hanem abban a lassú, sokszor nehéz, de nagyon is emberi folyamatban, amelyben két élet egymásra figyelve összecsiszolódik.

És talán azért haragszom rájuk igazán, mert ezek a filmek elfelejtik megmutatni, hogy a szerelem nem csoda, hanem munka. És pont ettől értékes.

Ha elakadtál a társkeresés során, gyere el társkereső coachingra, és megkeressük a te legjobb megoldásodat!