Ha a legjobbat keresed, senki sem lesz elég jó

Biztos ismerős a népmesék kétfajta forgatókönyve: az egyik népmesében csak ránéznek egymásra a fiúk és a lányok, máris kész a holtomiglan-holtodiglan szerelem, a másik fajta mese meg arról szól, hogy a királylánynak (vagy épp királyfinak) senki sem elég jó, és addig válogat, amíg pórul nem jár - vagy meg nem találja a tökéletes partnert - aki amúgy gyakorta egyáltalán nem is illik hozzá társadalmilag, de végre képes helyretenni. Utóbbi példa persze inkább népi kompenzáció a sok elszenvedett megaláztatásért, és elérhetetlen királylányért, de maga módszer, hogy a végtelenségig válogatunk, elég ismerős a valóságban is.

Azért kezdtem mesékkel, mert a tökéletes partner megtalálásának lehetőségébe vetett hit valójában a mágikus gondolkodás maradványa. Ahogy az a hiedelem is, hogy első pillantásra le kell taglózzon a partner, mert különben nem lesz elég erős a vonzalom (ezt az abszurd elvárást elsősorban férfiak fogalmazzák meg, de lehet, hogy csak én nem találkoztam olyan nővel, aki így hitte). 

Most azonban nézzük, miért káros a tökéletes partnerben hinni. 

Ehhez Barry Schwartz A választás paradoxona című művének alapgondolatát hívjuk segítségül, ami nem elsősorban párválasztásról szól, de arra is ugyanúgy érvényes, mint bármi másra. Mi az alapvető baj a legjobb keresésében? Az, hogy soha nem lehetünk meggyőződve arról, hogy a legjobbat találtuk meg, hiszen mindig lehetnek még jobbak. A netes társkeresés korszakában a végtelen mennyiségű választási lehetőség illúziója még inkább felerősödik - noha ez persze puszta illúzió, főleg, ha a megismerhető emberek számát tekintjük. De míg a választás lehetősége alapvető emberi igény és nagyon pozitív is, a (látszólag) végtelen számú lehetőség inkább nyomasztó és romboló hatású.

Barry Schwartz szerint akár egy egyszerű nadrágvásárlásnál (tipikus, csak egy férfi nevezhet egyszerű ügynek egy nadrágvásárlást) is kétségbeejtő lehet a lehetőségek sokfélesége, de akinek nem pont konfekciómérete van, az tudja, hogy a sok-sok lehetőség valójában olykor egyetlen hordható példányt sem rejt. Ilyen értelemben, a példánál maradva, valóban kevésbé frusztráló azt érezni, hogy az egy vagy két modell közül egyik sem passzol, mint 15 különféle szabásút felpróbálni, és ez után megállapítani, hogy egyik sem illik ránk: akkor biztos velünk van a baj.

Mi Barry Schwartz javaslata a kínzó túl nagy választási lehetőség kínjától való megszabadulásra?

1. Jobb lenne, ha lázadozás helyett magunk szabnánk korlátokat választási lehetőségeinknek. 
2. Jobb lenne, ha a legjobb keresése helyett arra törekednénk, hogy megtaláljuk, ami "elég jó" nekünk.
3. Jobb lenne, ha döntéseink következményeivel kapcsolatos elvárásainkat csökkentenénk.
4. Jobb lenne, ha döntéseink visszavonhatatlanok lennének.
5. Jobb lenne, ha kevésbé figyelnénk arra, hogy mások mit tesznek.


Ebből leginkább a 4. pont tűnik túl korlátozónak, nem tudom elképzelni, hogy bárkit felszabadítana az, ha a döntései visszavonhatatlanok lennének - akkor a nagyon rossz döntések következményeit és életfogytig kéne viselni - ezzel a ponttal sokáig tudnék vitatkozni. 

De visszatérve a társkeresés témájára: ha a lehető legjobbat keressük, a szerző szerint igazán csak akkor lehetünk biztosak abban, hogy a lehető legjobbat találjuk is meg, ha minden egyes embert végignézünk. (És mi az, hogy végignézzük? Hiszen a társkeresésben mély megismerésre lenne szükség! Vajon hány embert vagyunk képesek mélyebben megismerni?) Ha tehát a tökéletesre vadászunk, soha nem hagyhatjuk abba a keresést. Amennyiben azonban az elég jót keressük, akkor nem lesz bennünk az a kényszer, hogy mindig jobbat és jobbat próbáljunk találni. 

Azok az emberek, akik NEM a "nekem a legjobb jár" felkiáltással keresnek akár társat, akár munkahelyet, akár telefont, sokkal elégedettebbek és boldogabbak, mint azok, akik folyton attól rettegnek, hogy lemaradnak egy kedvezőbb lehetőségről, egy szebb/gazdagabb/szórakoztatóbb partnerről, jobban fizető állásról, csodálatosabb telefonról. Ha akár az álláskeresést tekintjük: lehet, hogy a folyamatosan újabb helyre vadászó ember mindig többet fog keresni, mint az előző helyen, de a közérzete egyre rosszabb lesz, sehol sem tud gyökeret verni, sehol nem érzi magát odatartozónak, nem képes elmélyülni a munkájában és megbarátkozni a kollégáival. 

Mindez persze nem azt jelenti, hogy elégedjünk meg a legelső szembejövővel, ne legyenek igényeink, egyáltalán ne válogassunk: csak tartsuk ésszerű keretek között a válogatás mértékét. Ha valakivel jó, akkor arra koncentráljunk, nem pedig arra, hogy a szomszéddal esetleg még jobb lenne.